Shock!

Mivel kollégám már kissé elfáradt a maratoni percről percre tudósítástól, utolsó lent töltött napunk krónikáját átveszem, így is megpróbálva kissé pozitívabb kicsengésűvé varázsolni a péntek estét. Nem fogom tehát a Megadeth-koncert elmaradásának körülményeit elemezgetni, pedig én is elsősorban miattuk mentem – és bár nekem is csalódást okozott a sztori, mégis hiányérzet nélkül hagytam el a fesztiválterületet a tervezettnél jó másfél órával korábban. A pénteki csomag szerintem elég erős volt így is, ár-érték arányt és a hangulatot tekintve egyaránt.

Az első buli, amibe inkább csak poénból, nemrég felfedezett punk-énem kedvéért néztem bele, a tréfás kedvű Térkövön Sült Lángos fellépése volt, akik szaxofonnal bolondítják meg (ön)ironikus bakancsalávalójukat és punkzenéhez méltatlan feszességüknek köszönhetően az Offline sátorból kiszűrődő hangok szépen csalogatták a népeket. Mivel azonban az első fröccs sava megéheztetett, a már kötelezően megtekintendő Apey & The Pea kezdése előtt és a jóféle death metalban erős The Morning Star műsorába történt belenézés után muszáj volt magamhoz venni valami életmentőt, hogy végig tudjam állni Apiék zúzdáját.

Itt jegyezném meg: ritkán van olyan, hogy Nagy Andor barátommal közös magyar kedvencet avathatunk, de ez a lista immár triumvirátussá nőtt, hiszen az Ozone Mama és az Alone In The Moon mellett pont az Apey az a csapat, amely – bár eddig is kedveltem őket – ezúttal végérvényesen megvett kilóra. És ahogy néztem, nem csak engem: nyilván sokan jöttek célirányosan a Rádió Rock színpad elé, de biztos vagyok benne, hogy a közönség egy jelentős része simán ottragadt a trióban is letaglózó előadás láttán-hallatán. Persze ez nem csoda: egészen meglepő, hogyan tudnak így szólni hárman, egy gitárral, másrészt meg iszonyat jó nótáik vannak Pantera-Sabbath-stoner-BLS-Alice-satöbbi vonalon, az említett hatásokat és még sok minden mást tökéletesen összekombinálva, mint valami Michelin-csillagos metalséf. Tényleg bármelyik irányból közelítsen is az ember a keményebb zenékhez, az Apey-ben mindenki talál fogódzót és akkor még nem is szóltam a külcsínről: a pikánsan okkult arculat és tematika, amit a csapat a designban és persze a dalszövegekben maximális igényességgel felvállalt, szintén emlékezetessé teszi a nevüket, még ha az ember először találkozik is velük.

És ha már elkezdtük a marketingelemzést, akár folytathatjuk is, hiszen a további két megtekintett fellépő is csillagos ötös osztályzatot érdemel brandingből. Mert bár a korábban olvasottak alapján arra tippeltem volna, hogy a frontcsajos finn Battle Beast valamiféle Chastain-szerű karcos powert tol arcba, a színpadon „edda-szintivel" látva őket (itthon ez sajnos már mindig is röhejes hatást fog kelteni), illetve hallva tökéletesen ártalmatlan, popzenei elemekkel tűzdelt slágermetaljukat, nyilvánvalóvá vált, hogy ők már a Sabaton emlőin nevelkedett, hosszú távon az ő babérjaikra törő társulat, amely tudatosan becélzott magának egy bizonyos közönségréteget. Hozzáteszem, a produkció nagyon is tetszett, nagyrészt az énekesnő Noorának köszönhetően, aki valóban Leather Leone-szerű témákat hozott a szirupos alapokra, és amennyire lehet, igyekezett változatosan énekelni, hogy hangja minél több árnyalata teret nyerhessen. Kiállása is extravagáns volt, a többiek pedig a szokásos finn rutinnal és magabiztossággal zenéltek alá, ugyanakkor az is kiderült számomra, hogy itt a basszer Eero a főnök. Nemcsak, mert ő konferált, hanem mert zenélés közben is látszott, hogy a csávó control freak módjára figyeli zenészei minden mozdulatát, a kötelező vicceskedések is pontosan kicentizetten zajlottak, de az is nyilvánvalónak tűnik, hogy a nettó popnótákat is teljesen tudatosan alakította ilyenre. Elvégre ezek aratták a legnagyobb sikert, és még én is meghallgattam az Unholy Savior lemezüket másnap. Nem ájultam ugyan el tőle, élőben jobban működött a zene, de mint minden céltudatosan építkező csapat, úgy a Battle Beast előtt is megemelem a kalapom, mert profik, szórakoztatók, és sikerült kiemelkedniük a dömpingből.

Az eleredő eső és fájó derekunk kímélése miatt (akkor ugye még nem tudtuk, hogy mínusz másfél óra állásidőnk lesz) a karaoke sátorban lepihenést választottuk az Airbourne kezdéséig (tudom, hogy ment közben az Amon Amarth a nagyszínpadon, de sajnos mindig is hidegen hagyott a vikingek munkássága), már csak azért is, mert ahol leültünk, onnan tökéletes volt a rálátás a színpadra, és mivel nem maradt abba az égi áldás kezdéskor sem, a bepozicionálás jól sült el. Szerencsére csak egy jó negyedórát kellett fedél alatt tölteni, az ausztrálok rock'n'rolljától ugyanis még az eső is eláll, akkora feelinggel tolták. Bevallom, pár éve négy-öt szám után baromira meguntam az egyik lemezüket, amit egy lelkes havertól kaptam kölcsön, de mivel a legutóbbi magyar koncertről kivétel nélkül mindenki ódákat zengett, baromi kíváncsi voltam az élő teljesítményükre. És valóban: amit ezek az arcok a színpadon művelnek, azt látni kell. Nem lehet lemezbe zárni.

Már csak azért sem, mert Joel O'Keeffe konkrétan egy hiperaktív sajtkukac, aki bizonyára semmiféle korlátot nem visel el maga körül. És szintén egy rendkívül céltudatos zenekarvezető: zseniálisan kitalálta, mit kajál a nép. Az AC/DC-alapú boogie nyilván eleve szimpatikus egy ausztrál zenekartól, de mindezt szteroidokkal felpumpálva baromi fogós, nem kicsit áthallásos dalokba önteni és mindezt ilyen őrült show-val megbolondítani tényleg csakis világuralmat eredményezhet. Gondoljunk csak bele: nem egy, hanem három Angus Young rohangál összevissza, mint az eszelős. És abban is biztos vagyok, hogy a négy srác ugyanezt adta elő tizenkét főnek a külső-ausztráliai, isten háta mögötti szakadt kocsmákban is annak idején, majd később ötvennek, száznak, és így tovább. Gondolom, kapnak is az ausztrál portálokon különféle meg nem értett szobagitárzseniktől, hogy érdemtelenül „kapták fel" őket és ettől mennyire elszálltak – ismerős itthonról is, igaz?

Egy ilyen energiabomba után a Megadeth amúgy is csak nyugdíjhoz közelítő, szőröstökű profik lélektelen haknija lehetett volna, még akkor is, ha lezajlik a koncert. Ettől függetlenül persze sajnáltam, hogy így alakult, mert a Dystopia nagyon tetszett, és Kikóra is kíváncsi lettem volna élőben, meg persze az új dobosra is a kissé sótlan Shawn Drover után. De ahogy fentebb említettem, abszolút hiányérzet nélkül indultunk haza. Ha pedig a sofőr is én vagyok, lehet, hogy a pont ekkor zajongó Guttedot is megtekintjük, de így alakult. Sokan sok mindent mondtak az elmúlt jó egy hétben a Rockmaratonra, a Megadeth-cirkusztól függetlenül is, nekem személy szerint alapvetően tetszett a hely, a kajákon még esetleg lehet javítani, de például a fröccsözőt remekül kitalálták, meglepő módon még metapay is volt, szóval felhozataltól függően én lejövök szívesen jövőre is.

Battle Beast-fotó: Rockmaraton