Shock!

Érdekes dolog ez a pontozási rendszer, hiszen mi magunk is tudálékoskodó magyarázatokkal kiegészítve publikáltuk pár éve, hogy mire és miért, hogyan és hány pontot adunk. Ugyanakkor ez egy objektív, hosszútávon vizsgálandó skála, ahol a közmegegyezéses klasszikusok érnek 10-et, egy aktuális anyag értékelése pedig pont tök szubjektív, és pillanatnyi benyomáson alapul. Ha tehát valamit friss lemezként szarrá hallgat az ember, nem kötelezően, hanem mert szinte csak azt van kedve pörgetni hetekig, akkor az 10 pont? Ha mondjuk fél évvel később ugyanez a lelkesedés, akkor érdemes elgondolkodni rajta, de mivel ma már tényleg nem nagyon születnek olyan anyagok, amire tíz-tizenöt év múlva ugyanolyan hivatkozási alapként fogunk tekinteni, mint az igazi alapművekre, talán mégis reálisabb, ha visszafogottabban lelkesedünk. Megdől tehát a mindenáron pontozás szükségességének elmélete, mert a lényeg mégiscsak az, hogy mit ad a hallgatónak a zene. Mindezt csak azért bocsátottam előre, mert a stoneres-grunge-os-modern metalos VL45 munkásságának továbbgondolásaként értelmezhető Slowmesh zenekar debütlemeze a szokásos autós „na jó, hallgassunk bele" kötelező körből az elmúlt időszak egyik legnagyobb kedvencévé nőtte ki magát nálam. Erre nehéz ésszerű magyarázatot adni, de az biztos, hogy kurva jó, fogós nótákat raktak össze a srácok.

Persze kutatgathatjuk az okokat, érdemes. Szinte már közhelyes megállapítás, hogy mi, magyarok a rockzene ösztönösebb ágait tudjuk igazán jól művelni: erősek vagyunk stonerben, grunge-ban, ősrockban, retro (hard) rockban és pláne ezek modern ötvözetében, hadd ne soroljam az Ozone Mama-, Asphalt Horsemen-, Hot Beaver-, River Of Lust-, Trillion-, Apey & The Pea-, Dungaree- satöbbi-satöbbi-satöbbi-szerű, óriási feelinggel és lendülettel zenélő (relatíve fiatal) bandákat, akik úgy lemezen, mint élőben remekül ráéreznek arra, mitől döglik a légy. És mindezt úgy, hogy egy amerikai közönség elé is bátran kiállhatnak, ha úgy alakul (volt aki meg is tette már). Apropó, Amerika: fontos tényező, hogy a fentebb említett stílusokat is mind az Államokban járatták csúcsra, de az is érdekes, hogy a világ mennyire eltérő részein is mennyire jól ráhangolódnak a zenészek, elvégre a svéd Truckfighters vagy az ausztrál King Of The North is nyugodtan folyamodhatna a zenei állampolgárságért.

Az amcsiknál a közös gyökerek hálistennek ma már elmosták a stílusok közötti határokat, hiszen ha David Vincent is countryt játszik, akkor tényleg nincs miről beszélni. Miért is fontos ez? Mert stoner/retro rock/magyar underground szakértőnk, a jó Andor megrögzött hair metal inkvizítorként komoly dilemmába ütközött, hogyan is ítélje meg ezt a lemezt, amely – és itt elérkeztünk ahhoz, miért is látta érdemesnek a zenekar a névváltoztatást – gyakorlatilag hemzseg a pofátlanul fogós dallamoktól, amelyeket időnként nem átallanak finom vokálokkal megtámogatni. Ha rosszindulatú lennék, még a Nelsont is megemlíthetném e téren (Win Or Lose refrénje és vokáljai például?), mint párhuzamot, de az már tényleg több lenne a sok(k)nál – maradjunk inkább a Warrantnél, akik kimondottan büszkék lennének, ha a One Direction Way című akusztikus balladát ők hozták volna össze úgy 1990 körül (Jani Lane szisszent is egy dobozos Jim Beam-kólát odafent). De ezt a dalt Phil Anselmo hangjával ugyanúgy el lehet képzelni, mint Zakk Wylde unplugged repertoárjában.

A lemez többi része pedig mindezen részletekből sejthetően bravúros, sokmindenbe belekapó, mégis egységes stíluskavalkád, főhajtás az őszinte, kőkemény amerikai rockzene előtt: van itt déli életérzés (Tennessee Shootout – mondjuk itt azért lehetne dögösebb, öblösebb is a kicsit erőtlen billentyűs aláfestés), a grunge legjobb pillanatait is megidézhetjük, de ha kell, zakatolnak a Trouble-riffek. És tényleg csak úgy hemzsegnek az elsőre is kitörölhetetlen refrén- és vokáltémák vagy bridge-ek. Szabó Dávid dallamai nagyrészt tiszták, nyilván nem native szintű kiejtéssel, de abszolút korrekt angollal – kíváncsi vagyok, élőben mennyire mennek az ide felénekelt dolgok. Korábbi, amúgy teljesen korrekt teljesítményéhez képest sokat fejlődött a srác, nem érzek túlvállalást vagy erőltetést, magyar viszonylatban ez még kiemelkedőnek is nevezhető. A már említett, egyáltalán nem zavaró hasonlóságok mellett eszembe jut pár méltatlanul elfelejtett zene is, mint mondjuk a(z akkor még) Doug névre hallgató Pinnick mester és a trouble-ös Bruce Franklin által összehozott Supershine projekt, a zseniális svéd The Quill zenekar, vagy ha már a Warrant szóba került, akkor bármilyen hajmetal-banda, amely a grunge-korszakban színvonalas lemez(eke)t készítve tudott alkalmazkodni a klímaváltozáshoz (Ultraphobic, Subhuman Race, Waiting For The Punchline, Wait, Dawn, Carnival Of Souls, Dysfunctional / Shadowlife és társaik).

Sajnos a pesti lemezbemutatóról lemaradtam, de remélem, hogy amennyire lehet, rendszeresen koncertezik majd a csapat, nem megfeledkezve a VL45-repertoárról sem, amelyhez képest valóban kicsit „kommerszebb" a megközelítés, de pont emiatt (és persze az országos újság-terjesztés révén) juthat el több potenciális érdeklődőhöz a zene. Rajtunk aztán tényleg ne múljon. A pontozással azért persze óvatosabb vagyok, de tény, ami tény: egyelőre nem untam meg a lemezt, és szerintem ez az évvégi összesítő idején sem lesz másképp. Sőt, külön hálás vagyok a bandának, amiért eszembe juttatta a fentebb felsorolt rokon zenéket, amelyek közül néhányat eléggé elítélhető módon magam is hanyagoltam az utóbbi időben.