Van, amikor az embernek nincs valamihez kedve, aztán valami mégiscsak kiugrasztja a nyulat a bokorból, és arra készteti, hogy megtegye. Nos, az új Tyketto-lemez esetében is ez történt. Első körben úgy voltam vele, hogy sok okosat úgysem tudok írni róla, hiszen elődjéről is én emlékeztem meg, hagyjuk is a francba az egészet – ugyanakkor Oravecz kolléga csípős megjegyzése az amúgy valóban remek Tygers Of Pan Tang-anyag ismertetőjében csak előcsalogatta az ihletet. Nos, Zoli szurkája azért sem állja meg a helyét a Tyketto tekintetében, mert ez a banda sosem a keménykedésről volt híres, és soha nem volt rájuk jellenző az istrángszaggató attitűd. Sokkal inkább AOR-os a zenéjük, persze megfelelő húzással és olykor keményebb dalokkal is, ugyanakkor Danny Vaughn háziasszony-nedvesítő hangszíne és dallamai (gondoljunk csak bele: a Forever Young klipjét anno megkönnyező amerikai tinilányok ma már MILF-ek a javából), illetve a néhol romantikusabb-elvontabb szövegvilág sem a Skid Row-val vagy akár a Tygersszel állítja őket párhuzamba. Megkockáztatom, hogy a szintén feddést kapott Hardline-nal sem különösebben.
Már csak azért sem, mert az említett hang miatt mindenképp teljesen egyedi a Tyketto zenéje. Ami viszont ezúttal érdekes, hogy – bár legutóbb pont azt fejtegettem: a régi harcostárs, Brooke St. James gitáros legalább annyira meghatározó eleme lehet(ett) a hangzásnak, mint maga Danny – ezúttal az örök partner nélkül készültek az új nóták. Mégis, összességében ez az anyag áll talán legközelebb a klasszikus Don't Come Easy szellemiségéhez, úgy a dalok, mint a megszólalás tekintetében: tényleg úgy szól az anyag, mintha 1990-ben vették volna fel csilliárd dollárokért. Azt sajnos nem tudom, hogy Brooke végleg kiszállt-e, vagy csak felfüggesztették a tagságát (ennyi év után soha nem lehet már azt mondani, hogy soha), de az biztos, hogy utódja, Chris Green is remekül ráérzett erre a sajátos zenei világra. Vagy persze az is lehetséges, hogy Danny még annál is sokkal meghatározóbb eleme az egész Tyketto-soundnak, mint azt korábban gondoltuk.
Persze a hallgatás és a zene élvezete szempontjából a háttérinformációknak továbbra sincs igazán nagy jelentősége, hiszen a lényeg, hogy kényelmesen hátradőlve relaxálhasson az ember, vagy vezetés közben szállhasson a dallamok szárnyán. Ez utóbbi, kissé geil megfogalmazás pont a Circle The Wagons dal közben ugrott be az imént, amely bár a nyálasabb tételek egyike, de tökéletesen jellemzi a Tyketto stílusát, és reprezentálja, miért is állnak jól Dannynek az édeskésebb melódiák. Persze ahol kell, ott húznak is a témák (Big Money, Kick Like A Mule), de feelingesek a bluesosabb-zepes hatású dolgok is (Sparks Will Fly, The Run – ez a legjobb!), és ahogy már említettem, az ízes gitározás is élményszámba megy, ha az elmélyültebb, odafigyelősebb zenehallgatást választjuk. Vájtfülű megközelítéssel is érdemes tehát próbálkozni, de természetesen ezt mindenki tudja már, aki valaha is szimpatizált a Tykettóval. Mondjuk nehezen tudom elképzelni, hogy bárki, aki a dallamos rockzenét szereti, ne szimpatizáljon velük.
Hozzászólások