Shock!

Aki az üzleti szférában, pláne multinacionális nagyvállalatnál dolgozik, az érett fejjel, az esetleges érzelmi kötődéseket félretéve nyilván pontosan tisztában van vele, hogyan is zajlott le a nagy hajmetal-grunge „őrségváltás", és azt is tudja, hogy ebben legkevésbé sem a „régiek" kárára favorizált „új" zenekarok voltak a hibásak. Mint ahogy menedzsmentváltáskor sem azokat kell anyázni, akikre az új vezetés lecseréli a régi gárdát. A mai világban persze már teljesen érthetetlen, hogy egykor a nagy lemezkiadók is ugyanígy működtek – értem ezalatt azt, hogy a lemezkiadás felett ugye igencsak eljárni látszik az idő, de akkoriban nagyon komoly pénzek forogtak az iparágban. Éves büdzsék, üzleti tervek, labelekre, műfajokra, zenekarokra stb. lebontva, mint ahogy egy nagy gyárban a termelést vagy a kereskedelemben az eladásokat tervezik – ez persze a mai napig így működik, csak a számok kisebbek. Egy dolog számít: az eladhatóság, a megtérülés, ebből következően pedig lehetőleg sok profitot szeretnének behozni a vezetők, hiszen az éves bónuszuk ezen múlik. Lesarkítva pedig, ha valami nem számít, azok a művészi szempontok – nem mondom persze, hogy nem volt sok kivétel (hangsúlyozom: lesarkítottam a dolgot!), de az alapmodell ilyen egyszerű.

Nem véletlen tehát, hogy a gyakorlati életből általában igazolással felmentett rocksztárok csak néztek, mint hal a szatyorban, amikor elzárták a pénzcsapot. A többiek a másik oldalon meg csak lesték, hogy honnan és miért hullik a sok pénz. Mert elbaszni a lóvét mindenki el tudta – úgy a zenészek, mint az „öltönyösök". Persze a cégszabályzatok (nevezzük magyarosan csak policynek ezeket), szerződések, apróbetűs részek világában és adott esetben egy-egy korrektebb A&R-os vagy lemezcéges fejes jóvoltából néhány banda bent maradt a multiknál. Nézzük csak a csökkenő tendenciát: 1992-ben House Of Lords – Demons Down, Warrant – Dog Eat Dog, Steelheart – Tangled In Reins, Slaughter – The Wild Life, Hardline – Double Eclipse, Giant – Time To Burn, 1993-ban Vince Neil – Exposed, Poison – Native Tounge, Winger – Pull, sőt, 1994: Tesla – Bust A Nut, Cinderella – Still Climbing, Dokken – Dysfunctional, és ez már nagyon a vége. Valamint tegyük hozzá, a kivétel nélkül kiváló albumok egyik-másikán már érződött a „korszellem"), de nyilván itt is csak az volt a lényeg, hogy a már jóváhagyott költségvetést mindig el KELL költeni, különben jövőre megkurtítják. Ebben a miliőben a Tyketto még éppen időben hozta ki első lemezét a Geffennél 1991 áprilisában, de a jólismert klímaváltozásnak köszönhetően igazán kifutni már ez sem tudott.

A történet maga tényleg papírformaszerűen alapra vett: a Magyarországon, az Iron Maiden vendégeként – nem mellesleg idén kerek harminc éve – is fellépett Waysted énekeseként megismert Danny Vaughn New Yorkban alapított bandát Brooke St. James gitárossal, és a többi, ahogy azt mondani szokás, történelem. Őszintén szólva, a kollégák megszokott gyakorlata ellenére én nem túrtam bele a legendáriumba, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogyan is zajlott ez az egész: szépen végigjárták a klubozós, összeszokós, jammelős-komponálós időszakot, mígnem valahogyan a Geffenhez keveredtek, ami azért a '80-as évek végén, '90-es évek elején nem volt egy nagy vaszizdasz, ha az ember tűrhető dallamos metalt játszott. A kiadós arcok lejártak a klubokba, keresték az új bandákat, elvégre a hajmetal épp csúcskorszakát élte, a vasat pedig addig kell ütni, amíg meleg. A Don't Come Easy kiforrott stílusát elhallgatva és az alapvetően jófiúsra vett imázst elnézegetve ha épp nem koncerteztek, a srácok valószínűleg éjjel-nappal a próbateremben rohadtak, hogy tényleg a lehető legjobb dalokat rakják össze egy majdani debüthöz. Így is van: a legmegfelelőbb kifejezés erre a kerek huszonöt éve megjelent albumra pont az, hogy kiforrott, kiérlelt, és talán pont ez emeli ki az átlagból, és teszi egyedivé.

A lemeznek lényegében sem a street metalos, keménycsávó vonalhoz (Skid Row, Spread Eagle) nincs sok köze, sem pedig a ripacskodóbb, nyeglébb, csilivilibb hajbandákhoz (Warrant, Poison), sokkal inkább az akkoriban szintén nem gyengén prosperáló AOR-zenekarokkal állítható párba, elsősorban a néhol kimondottan negédes dallamok és az igényes hangszerelés miatt, illetve a White Lion-féle, zeneileg szintén kifinomult, mégsem virtuózkodó, egyszersmind rendkívül húzós zene révén. És nem azért, mert az én tollamból származik, de ez leírva is remekül hangzik, nemhogy hallgatva – mi tagadás, mielőtt leültem megírni ezt a cikket, a lemez körülbelül öt-hat alkalommal ment végig egymás után, igaz, kisebb adagokban. Kezdjük ott, hogy baromi jól eltalálták a hangzást, minden a helyén van, az arányok tökéletesek, mai füllel is gyönyörűen szól az anyag, ráadásul egy minden ízében megaslágerként funkcionáló dallal indul, ami kaliberében simán vetekszik a Livin' On A Prayerrel (nyitott is a Tyketto a Bon Jovinak akkoriban). Megkockáztatom, hogy a Forever Youngnak ott a helye minden idők három-öt legnagyobb hajmetal himnusza között: a riff, a tempó, a dal felépítése, a szöveg, az életérzés, minden hibátlanul átjön, nem véletlenül készült belőle klip. A szintén klipes Wings gyakorlatilag már konkrét AOR – van egy finom billentyűs szőnyeg itt is, és bejön az az elem, ami az egész lemez egyik fontos védjegye Brooke ízes riffelése és finom szólózása mellett: az akusztikus díszítések és a szinte folyamatos kíséret a háttérben. Tényleg érdemes kimondottan erre is figyelni egyik-másik hallgatásnál, nagyon finoman, izgalmasan rakták össze a zenét.

A Burning Down Inside afféle '87-es Here I Go Again-lightnak is elmegy, de talán a Seasonsnél derül ki igazán, milyen jól összhangba kerülnek az akusztikus témák a húzással: ez akár még zeppelinesnek is nevezhető, de az ilyesmit talán csak amerikai bandák tudják ennyire feelingesen megoldani. És ez a feeling benne van még más nótákban is, és valóban egyik jobb, mint a másik, hatalmas bridge-ekkel és refrénekkel, hiszen Danny egyik fő jellegzetessége a mai napig, hogy a dallamaitól egyszerűen nem lehet szabadulni: Walk On Fire, Nothing But Love, Sail Away – ezek hallatán még azt is baromira sajnálom, hogy a Tyketto kimaradt a nem sokkal később kirobbanó unplugged-őrületből. Talán pont emiatt éppen az „igazi" lírai dal, a Standing Alone a legkevésbé erős a felhozatalból, de azért is sok banda odaadta volna különféle szerveit. A „kemény" vonal legerősebb tételei talán a kitörölhetetlen refrénű Lay Your Body Down és a herflis Strip Me Down, de közönségbe dobott pengető legyek, ha meg tudok nevezni egyetlen kedvencet a lemezről.

Ami nagyon fontos szerintem – és ezt a 2012-es visszatérő anyag kapcsán is megemlítettem –, hogy a Tyketto-stílus tényleg nem csak Vaughn hangjától lett annyira jellegzetes, hanem Brooke gitározása is nagyban hozzájárult ehhez, és ez a következő két, kis kiadóknál elsikkadt, szintén remek lemezen (Strength In Numbers és Shine – utóbbi már a későbbi Journey-torok Steve Augeri közreműködésével készült, mert Vaughn felesége rákbetegsége miatt kiszállt) is tetten érhető. Kellemes élmény egy hosszú autóúton, vagy akár fülessel egy vonaton elmerülni a Tyketto zeneiségében.

A tíztételes dalcsokor tökéletes egységet alkot, és ha szövegileg nem is feltétlenül (magvas gondolatokat azért itt se keressünk nagyon), de zeneileg mindenképpen túlmutat a hajmetal korszak kliséin, amellett persze, hogy alkalmazza azokat. Igényes lenyomata tehát egy sokak által visszasírt korszaknak. Nagy kár, hogy nem három-négy évvel korábban jelent meg, mert akkor ma is többen gondolnának rá vissza könnyes szemmel.