Shock!

Nem annyira széles körben, de azért eléggé elterjedt nézet, hogy a két legjobb Mötley Crüe anyag akkor született, amikor a klasszikus felállás együtt sem volt. Mi másról is lenne is szó, mint a '94-es Motley Crue lemezről és Vince Neil első szólópróbálkozásáról, amely kerek húsz évvel ezelőtt jelent meg? És bár az állítás kissé demagóg, azért van benne igazság: az 1989-es Dr. Feelgood után tulajdonképpen már nem nagyon volt hová továbblépni, viszont a tagság kellően megérett arra, hogy megpróbáljon kitörni skatulyáiból. A zenei irányvonalat illetően viszont nem tudtak megegyezni (meg hát ugye nyilván mindig ott vibrált a feszkó is, ami hol inspirál, hol egymás ellen fordít zenekari tagokat), és szakítás lett a vége. Érdekes ugyanakkor, hogy Vince már 1992 tavaszán kilépett, de a külön produkciókra ehhez képest relatíve sokat kellett várni, pedig a You're Invited (But Your Friend Can't Come) című dalt Neil szinte azonnal megírta egy filmhez, sőt, a szóban forgó teljes albumot rögzítették még ugyanebben az évben – és ekkor már azt is lehetett tudni, hogy John Corabi a Mötley új énekese.

A frontember tehát gyorsabb volt társainál, de ő is csúszott kicsit, ez pedig valamennyire betudható a stúdiós kavarásoknak: Neil eredetileg Phil Soussannal, a Shot In The Darkot jegyző ex-Ozzy basszerral kezdett dolgozni, de ő állítólag nem jött ki a projektben Adrian Vandenberget (!!!) leváltó, leginkább Billy Idol mellől, de szólóban is (el)ismert Steve Stevens gitárossal, ezért Soussan távozott, és ez nyilván hátráltatta a munkát. Akárhogy is, a borítóra már Robbie Crane került, aki ugyan vérbeli Los Angeles-i figura (mint ahogyan ezt igen kevesen a pesti Lynch Mob bulin is megtapasztalhattuk), de nyilvánvalóan nem sokat tehetett hozzá a muzsikához - a stúdióban Steve Stevens játszotta fel a basszust. Az igazsághoz ugyanakkor az is hozzátartozik, hogy Robbie már a Vandenberg-féle felállásnál is szóba került, de akkor még másodgitárosként. Amúgy nyilván baromi érdekes kérdés, hogy bluesosabb lett volna-e a zene, ha Vandenberg marad (ne feledjük, Soussan Beggars & Thieves nevű csapata is ilyen húrokat pengetett előtte és utána is), de elég meghallgatni a Look In Her Eyes című nyitószámot, hogy mindent és mindenkit egy pillanat alatt elfelejtsünk, Stevens gitármunkájára itt ugyanis egyszerűen nincsenek szavak! Az a riffelés és főleg az a szóló a dal közepén hihetetlen – már ez az egyetlen szám is új dimenzióba helyezte nemcsak a Mötley zenei világát, hanem az egész L.A. metal stílust úgy, ahogy van, és mindezt 1993-ban, amikor már javában tombolt a grunge.

A folytatás is ebben a szellemben következik: a Sister Of Pain simán lehetne Mötley, persze a gitárdíszítések és a szóló nélkül. Nincs arról szó egyébként, hogy Stevens jobb lenne Mick Marsnál, hiszen ez egy alma-körte hasonlat, egyszerűen annyi, hogy technikásabb iskolát képvisel, ezt pedig demonstrálja is, amikor csak teheti. És hol ütközne ez ki legjobban, mint a Mötley-rokon számokban, amely feelinget Vince Miki egér orgánuma alapból hoz. (Sosem értettem egyébként ezt a hasonlatot, hiszen a Disney-ikonnak idegesítően herélt hangja van – ja, hogy tulajdonképpen Vince-nek is sokszor?) Persze olyan tételek is akadnak, amelyeknek zeneileg semmi köze a Crüe-höz, ezek között talán a flamenco témákat is tartalmazó The Edge a legzseniálisabb, és e díszítésekből még a Can't Change Me balladába is jutott pár. Aztán ott a másik kedvencem, a Living Is A Luxury, amit szintiszőnyeges és swinges-jazzes verzéivel meg lezárásával megint csak nem nagyon lehet elképzelni a Mötley repertoárjában. A főtéma is inkább valamelyik hajmetal-kortársra lenne inkább jellemző, az elmebeteg szólóról meg aztán ne is beszéljünk. Persze elmebetegségért Steve-nek sose kellett a szomszédba mennie, egy-két X-Wing lövöldözést a You're Invitedba is belerakott a miheztartás végett.

A Gettin' Hard sem tipikus Neil-pillanat, itt inkább a Damn Yankees stílusa ugrik be, ami már csak azért is érdekes, mert a Shaw/Blades szerzőpáros ugyan három dal megírásából is kivette a részét, de pont ez nincs köztük – a Sister, az Invited és a Can't Change Me viszont pont nem annyira rájuk jellemző stílusú darab. Ami ennyi remek saját szám mellett kissé feleslegesnek tűnhet, az ezerszer feldolgozott Set Me Free, de ahogy az a legutolsó anyagából is kiderült, Neilnek kimondottan jól állnak az efféle cover nóták – ez is és a japán verzión bónuszként szereplő Rod Stewart klasszikus, a Blondes Have More Fun is simán elfért volna a Tattoos & Tequilán (a másik bónusz se rossz, az ugyanis egy kellemes Ramones csörömpölés).

Kiválóan (vagy hogy stílszerűek legyünk: baszott jól!) sikerült tehát Vince szólóbemutatkozása, jó egy évvel a corabis lemez előtt megmutatta vele, hogy a Mötley után is van élet, ráadásul Nikkiékkel szemben még relatíve sikeres is volt az Exposeddal. Ha az ember az ebben a korszakban készült Lazán és gazdagon című hammeres interjúját elolvassa, tényleg az élet császárának gondolná a faszit, sőt irigyelné is. Nem sokkal ezután viszont csőstől jött a baj, hiszen nem sokkal később barátját-menedzserét, majd négy éves kislányát is elveszítette, és szólópályája is megfeneklett. Mai füllel-fejjel egyébként a rockidegen közegben sikeres producerpáros Dust Bros.-szal készült 1995-ös Carved In Stone is teljesen vállalható, mint művészlemez, de nem azért nem az igazi, mert semmi köze a Mötley-soundhoz. Tetten érhető benne az identitászavar, a talajvesztés, az útkeresés – mint ilyen, persze jól konzerválta azt a zavaros korszakot, amit mind Vince, mind anyazenekara átélt akkoriban. A zavarból még a reunion első terméke, a '97-es Generation Swine is hordoz valamit, mindazonáltal a Carvednál sokkal szerethetőbb – nálam legalábbis rehabilitálódott az évek során.

Az viszont biztos, hogy az Exposed egyszeri és megismételhetetlen, hibátlan alkotás, ami nem az előzményei és a múlt révén, hanem saját jogán való ebbe a rovatba – a '94-es Motley-vel egyetemben. Teljesen érthetetlen, hogy a későbbi Vince Neil haknikon miért nem került elő soha egyetlen dal sem róla...