Shock!

Bevallom, kissé eltájoltam magam a régóta formálódó új Vince Neil album ügyében, és csupán néhány héttel a megjelenés előtt tudatosult bennem, hogy a Tattoos & Tequila nem a Mötley Crüe frontember harmadik teljes értékű szólólemeze, hanem inkább csak amolyan soron kívüli bónusz a rajongóknak. Mindössze két új saját dalt és tíz feldolgozást legalábbis elég nehezen tudnék másként értékelni...

Vince barátunk amúgy illusztris muzsikusokkal a háta mögött nyomul, itt van Jeff Blando gitáros és Dana Strum basszusgitáros a tevékenységét idestova egy évtizede amerikai hakniturnékra korlátozó Slaughterből, illetve egy Zoltan Chaney nevű fiatal magyar dobos, aki a youtube-os felvételek tanúsága szerint amolyan modernkori Tommy Lee-utódnak is beillik. Kár, hogy a másfél évvel ezelőtti Euro-turné kurta-furcsa lemondása miatt nem nézhettük meg őket élőben is a PeCsában, mert a Tattoos & Tequila azt mutatja, hogy a banda nagyon is egy hullámhosszon rezeg.

Ami a két új dalt illeti, Vince nem szállít igazi meglepetéseket, de utolsó stúdiós szólómegmozdulása, az 1995-ös Carved In Stone fényében jobb is így... A címadó ennek megfelelően egy Marti Frederiksen jegyezte lendületesebb, modern ízeket sem nélkülöző téma sok gitárral, de kellemesen belazult hangulattal. Simán elfért volna az utolsó Mötley albumon is, igaz, nem emlegetnénk a legjobb dalok között. Az Another Bad Day címet viselő Nikki Sixx szerzemény pedig olyannyira Crüe, hogy annak idején egyenesen a New Tattoo-ról maradt le. Finom hangszerelésű, balladának mégsem igazán nevezhető amerikai rádiórock ízléses vokálokkal, akár még kisebbfajta sikerdal is lehet belőle odaát, ha Vince-nek szerencséje van. Most mondjam azt, hogy több értelmét láttam volna egy teljes lemeznek ezekhez hasonló szerzeményekkel? Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem vagyok oda a feldolgozásalbumokért, a legtöbb ugyanis komoly ötlettelenségtől szenved, a szolgai utánjátszásoknak pedig sosem láttam igazi értelmét. Üzletileg sem tudom, miért olyan nagy biznisz manapság egy ilyen album, hiszen pénzért eleve alig vesz már valaki zenét, ráadásul itt még a becsorgó zsé nagy része is az eredeti előadók zsebébe vándorol... Azt ugyanakkor el kell ismernem, hogy a Tattoos & Tequila ezt leszámítva kifejezetten kellemes hallgatnivaló így nyáron.

Vince nem hazudtolta meg magát, azoktól a bandáktól válogatott, akiken felnőtt, így aztán akad itt Cheap Trick, Aerosmith, Sweet, Sex Pistols, Scorpions, ZZ Top és Creedence Clearwater Revival, de egy Elvis és egy Elton John dalt is leporolt. Habár az átdolgozások alapvetően hagyományőrzők, eleve ad nekik egy sajátos ízt, hogy Vince és társai baromi jó, dögös Sunset Strip hangzással nyomják őket, és a végeredményből ítélve valószínűleg élvezhették is a munkát. Az énekes köztudottan hatalmas Cheap Trick fanatikus, így nem csoda, hogy a He's A Whore újraértelmezett változata ott van a legjobb pillanatok között, de a Pistols No Feelings-e is sokkal hallgathatóbbra sikeredett, mint annak idején a Mötley rettenetesen gyenge és műanyag Anarchy In The UK változata. Elvis Viva Las Vegasának Crüe-be oltott glam/sleaze verziója is tetszik, pedig nem hittem volna, hogy éppen Vince-nek sikerül majd valami értékelhetőt kihozni ebből a baromi elcsépelt dalból.

A Scorpions Another Piece Of Meatje elsőre kicsit furcsa Neil hangjával, de egy idő után rááll az ember füle, ráadásul a szöveg is tökéletesen passzol a szoknyabolond Vince-hez. Nyilván nem véletlenül esett a választása éppen erre a dalra... Egyik kedvenc régi Aerosmith nótámat, a Nobody's Faultot is szokni kell: a zenei alapok természetesen a helyükön vannak, a refrén azonban valahogy nem lett száz százalékos. Összességében ugyanakkor egyik feldolgozásra sem mondanám, hogy nem tetszik, még ha Vince-ék nem is vállaltak túl nagy kockázatot, és elsősorban széles körben ismert örökzöldeket nyomatnak itt. Fokozza a hatást, hogy a Frederiksen – Neil – Jack Blades kooperációban összehozott hangzás egyenesen óriási, és a borító is tökéletesen passzol a tartalomhoz.

Vince ugyan azt mondja, hogy ennek az albumnak a világon semmi köze a Mötley Crüe-hez, de mindent természetesen nem szabad bevenni neki. A Tattoos & Tequila alapvetően az anyabanda rajongóinak készült, akiknek nem is lesz okuk panaszra miatta: ezek a dalok mind hitelesen, természetesen szólnak az énekestől. Azt azért remélem, hogy idővel egy saját számokkal teli új szólóalbum is befér majd az idejébe egy Mötley gigaturné és két fogyasztós-arcplasztikázós valóságshow közé...