Egy valaha népszerű zenekar számára sosem egyszerű a visszatérés, pláne, ha legnagyobb slágerük címe Forever Young volt egykoron. A régi név úgyis beindítja a nosztalgikus pavlovi reflexeket, a lassan-lassan őszülésnek és kopaszodásnak induló, de még mindig relatíve fiatalnak mondható publikum legszebb éveinek élményeit szeretné újraélni. Ez persze sosem fog sikerülni, de egy ilyen dalcím csak még jobban nehezíti a fentieket. Szerencséje van azonban a később érkezett szimpatizánsnak, hiszen ő már a teljes munkásságot tudja szemlélni, távolból, nosztalgiamentesen – urambocsá' objektíven.
A Tyketto korábbi dalai közül én tehát semmiképpen nem emelném ki a szóban forgó klasszikust (amelynek klipjét persze én is a Headbanger's Ballban láttam, méghozzá egy máig értelmezhetetlen időzítésű 1994-es „melodic metal special" műsorban) tartalmazó Don't Come Easy lemezt, ugyanis említett dal jellegzetessége ellenére a debütalbum sem volt homogén anyag, sőt, kimondottan változatos muzsikát tartalmazott. Mint ahogy a második, kicsit talán keményebb kötésű Strength In Numbers, vagy a Danny Vaughnnál csak hajszálnyival kevésbé zseniális Steve Augerit felvonultató Shine is – igaz, utóbbiak már a „nehéz idők" termékei voltak, és ennek megfelelően teljesen el is sikkadt mindkettő. Pedig ha egymás után végighallgatjuk őket és rögtön utána cikkünk tárgyát, a visszatérő lemezt, mely tizenhat évvel közvetlen elődje után készült el, teljesen világos, honnan hová haladt a zenekar, és hol tart most.
Aki a Dig In Deepen fanyalog („szép" számmal akadnak ilyenek), ne feledje el, hogy a Tyketto mindig szívből jövő zenét játszott, sosem azt, amit bármilyen trend diktált. Inkább szüneteltették tevékenységüket, és most, amikor újra itt vannak, a színes zenei világ és az évek múlásának is betudható általános higgadtság ellenére is teljesen egyértelmű, hogy ők játszanak. Elsőre lehet hallani, hogy nem Danny Vaughn szólólemez, hanem Tyketto anyag szól – a dallamvilág persze mindig Vaughné volt, de ahogy az ő távollétében is totál felismerhető volt a stílus, úgy visszatérése után is az. Nyilvánvalóan azért, mert a teljes hangzásképhez Brooke St. James gitáros is legalább annyit hozzátett, mint az énekes. Úgyhogy nem rinyálni kell, hanem alaposan meghallgatni a lemezt: aki ugyanis nem hallja a klasszikus Tyketto lüktetését és húzását a nyitó Faithlessben, a Love To Love-ban, a címadó tételben (itt még egy kis modernebb funk íz is befigyel) vagy a társadalomkritikus Sound Offban, az ha nem is teljesen süket, de egyszerűen befogja a fülét és homokba dugja a fejét. És akkor még nem is említettem kedvencemet, a The Fight Left In Me című remek szerzeményt, amely yngwie-sen indul, és – feltételezem, a lojális spanyol rajongótábor kedvéért – még egy kis latinos középrészt is tartalmaz. A záró, kissé countrys beütésű This Is How We Say Goodbye pedig akár megindítónak is nevezhető, de a nagy szavak elkerülése végett inkább csak annyit mondanék, hogy ez a csapat valaha írt egyik legjobb lírai tétele.
Mindezeket és akár a kevésbé erős pillanatokat is figyelembe véve aligha hiszem, hogy 2012-ben ennél többet lehetne várni egy Tyketto-kaliberű bandától. Vaughn dallamai amúgy is mindenhol óriásiak, rengeteg a hangszerelési-zenei csemege, a szintén remek, de totál kiszámítható kettes From The Inside-nál ez a lemez még izgalmasabb is. Tyketto anyagként legalábbis mindenképpen.
