Danny Vaughn-t aligha kell bemutatni a melodikus rock vonalon járatosabbaknak, de ha valaki esetleg mégsem tudná, ki ő, az mielőbb szerezze be a Tyketto első lemezét, a Don't Come Easyt, és garantáltan örökre eszébe vési majd az angol énekes nevét.
A még korábban a Waystedben frontemberkedő Dannynek és társainak pont nem volt szerencséjük: hiába szállították le a Geffennek az 1991-es év egyik legjobb hard rock anyagát, már túl későn érkeztek a színre, az album megjelenése után alig néhány hónappal a kiadó csúcsra futtatta a Nirvanát, az előző éra képviselőinek pedig nem volt helyük többé. 1994-ben még megjelent egy korrekt, de a Don't Come Easynél kevésbé erős második album, majd az énekes lelécelt a csapatból. Miközben társai egy ideig Steve Augerivel (Tall Stories, majd később Journey) dolgoztak tovább, Dannyről sokáig nem lehetett hallani, csak az utóbbi 7-8 évben kezdett megint komolyabb aktivitást mutatni hol teljes neve alatt, hol csak Vaughnként. A meglehetősen béna From The Inside címke alatt is kihozott egy albumot 2004-ben, ennek folytatása a Visions.
Akármi is legyen az aktuális stúdióprojekt neve, zsákbamacskáról szó sincs, a zene stílusa legfeljebb árnyalatokban különbözik az énekes egyéb munkáitól. Ugyanazt a nagyon finoman kidolgozott, néhol az AOR határmezsgyéjén egyensúlyozó hard rockot kapjuk most is, mint korábban mindig, Vaughn ráadásul egyike a műfaj összekeverhetetlen torkainak. Mind hangszíne, mind melódiái védjegyszerűek, kiváló teljesítményét és kreativitását tényleg csak dicsérni lehet. Annyira gördülékeny és fülbemászó a végeredmény, hogy elsőre talán fel sem tűnik, mennyire nem kézenfekvő, sajátos hajlításokat, dallamfordulatokat produkál néhol. Az előző lemezhez képest emellett komoly fegyvertény, hogy az énekest ezúttal a House Of Lords újkori felállásában feltűnt gitárvarázsló, Jimi Bell segítette ki a stúdióban, aki – nem túlzás – rengeteget dobott az egyébként sem bárgyú alapanyag színvonalán a '80-as évek mestereihez méltó szólóival és gyilkosan elhelyezett díszítéseivel.
Ha örök Danny főműként a Don't Come Easyhez viszonyítunk, az összkép kicsit kevésbé dinamikus, melodikusabb, ha úgy tetszik, lazább a zene, mint 1991-ben volt, de ez akár az évek múlásának is betudható lehet. Eleve a háttérben szinte végig jelenlévő zongora is lágyítja a zenét, miközben egyfajta sajátos melankóliát kölcsönöz a daloknak. A minőséggel ugyanakkor nem tanácsos vitatkozni, ráadásul különösebb kilengések nélküli, egységesen erős produkció a Visions. Ha mindenáron dalokat kell kiemelnem, a csodálatosan építkező If It's Not Love ballada egy normális világban biztosan nagy sláger lehetne, de ugyanígy nehezen tudom elképzelni azt a Tyketto-hívet, akinek nem szalad széles vigyorra a szája az olyan dalok hallatán, mint a nyitó Light Years, a légiesen lendületes Listen To Your Heart vagy az utolsóként érkező, talán leghúzósabb Telemetry.
2004-ben már sor került egy eredeti felállású Tyketto miniturnéra, de a csapat – némiképp módosult tagsággal – 2009-re állítólag ismét koncerteket tervez, sőt, ha hinni lehet a híreknek, egy új lemezt sem tartanak kizártnak. Örülnék neki, ha így alakulna, bár vélhetően nem tudnának lényegesen jobbat produkálni ennél az anyagnál. Pláne, hogy Danny jellegzetes dallamvilága miatt stílus tekintetében sem feltétlenül lehetne lényeges eltéréseket felfedezni... Úgy is fogalmazhatunk tehát, hogy hiába hangzik klasszisokkal szebben a From The Inside-nál a másik bandanév, a dolog veleje összességében nem nagyon különbözik, én simán elfogadnám a Visionst új Tyketto albumként is. Dallamos dolgokban utazóknak nem érdemes kihagyniuk.
