Shock!

Noha a Wisdom zenekart ma már minden tiszteletem mellett sem tartom túlságosan izgalmasnak, évről évre megrendezett fesztiválszerű pesti nagykoncertjükért pont ugyanakkora respekt jár, mint lényegében bármilyen professzionális megnyilvánulásukért. Betudható ez részben a külföldi vendégeiknek, amelyek idén kimondottan erős csomaggal csábították még azokat is, akiket netán a hideg is kiráz a germán alapú heavy metaltól. Nem feltétlenül tartozom ezek közé, de azért a headliner buli alatt tényleg elgondolkoztam azon, hogy én erről a zenéről már tényleg nem tudok semmi érdemlegeset írni, amellett hogy profin tolják, de rettenetesen paneles. Mégis, a nép ezt kajálja jobban, mint az amcsi típusú fémet, amit mára már régen elfogadtam, sőt, meg is értettem. Egész egyszerűen jobban megfogja, megszólítja a szélesebb metal közönséget, mert hepibb, vidámabb, könnyebben befogadható, kikapcsolódást nyújt azoknak, akik a heavy metal egyszerűbb üzeneteire vevők, vagy egyáltalán nem vágynak üzenetekre.

Számomra sajnos pont ez a része kevésbé érdekes, mert ha már tradicionális metal, akkor a súlyosabb dolgokat díjazom és bár úgy maga a Wisdom, mint a hasonszőrű zenekarok (Helloween, Gamma Ray, Edguy stb.) repertoárjában is megtalálhatóak a harapósabb tételek, a történet alapvetően nem a zúzásról szól. Kedvesebb, barátságosabb az egész, amivel persze az égvilágon semmi baj nincs, sőt, de meg kell mondjam hogy a hármas külföldi csomag után már nem jutott elég energia a koncert névadójának teljes programját végignézni, ami a setlistet elnézve igen masszív volt. Amit láttam-hallottam, az kimondottan tetszett ezúttal is, talán ha egy órával hamarabb kezdődik az egész program, maradt volna erőm.

Persze elég korán indult a műsor így is, hiszen a Kobra And The Lotus már hatkor a húrok közé csapott, és annak ellenére is baromi meggyőzőek voltak, hogy penetránsan szar hangzást sikerült kifogniuk. Komolyan, a gitárokból alig lehetett valamit hallani, akkor is inkább csak valami zsizsegés jött a cuccból, pedig ennek az amerikai típusú, kicsit komplexebb megközelítésű metalnak dörrennie kell élőben is, nemcsak lemezen. A sound tehát levont valamennyit a koncert élvezeti értékéből, de mivel a kanadaiak nagy vehemenciával nyomultak és Brittany „Kobra" Paige kilóra megvette a közönséget ezüst szuperhős/űrhajós kombó outfijével, színpadi kisugárzásával és persze hangjával (amihez valamilyen, az én füleimnek kicsit furcsa, de rendkívül szexi akcentus is társul). Mivel a nóták ereje még így is átjött, jól sikerült bulit könyvelhettek el. Sikeres volt a merch is, ahol pedig ő maga árulta a cuccokat a koncert után öt perccel. Ami a zenét illeti, az amcsi Omen nemcsak a kobrás logó miatt ugorhat be róla a vájtfülűeknek, de van ebben a mixben Helstar, Huntress, Benedictum, Jag Panzer, meg minden ami amerikai és power. Meg is barátkoztam az életművel, különös tekintettel a 2012-es, a csapat nevét viselő anyagra – ezt a Kevin Churko által kevert lemezt kimondottan ajánlom is a stílus maroknyi hívének, na meg persze baromi kíváncsi leszek a jövőre érkező dupla albumra, ami bátor vállalkozás, ugyanakkor valljuk be, kétesélyes is ebben a műfajban.

Nem tudom, az Evergrey pontosan hogyan került erre a koncertre, mert a Kobra és a Delain amúgy is együtt turnézott, de feltételezhetően Englundék is az új lemez turnéja közben iktatták be ezt a rövidebb fellépést (hacsak nem maguk is az eredeti pakk részei). A The Storm Within ugye szerintünk is kiválóan sikerült, és nem véletlen, hogy a közönség egy része is kimondottan miattuk érkezett – ők nyilván csalódtak a relatíve rövid, kábé 45 perces szett miatt, de figyelembe véve a rendezvény kvázi fesztivál jellegét, tripla headliner felállásra nyilván nem lett volna lehetőség. A rövidségen kívül más kifogást nem nagyon tudok felhozni, sütött a buli, jól működtek a különös atmoszférájú dark prog himnuszok, régebbiek és újak egyaránt. Remélem, visszajönnek még, noha fogalmam sincs, hogy manapság hányan mennének el csak rájuk.

Annyian biztos nem, mint a Delainre, akik ugyan nekem kissé elkerülték eddig a figyelmemet, de baromi kíváncsi voltam a csapatra, mert a sajnos kihagyott Anneke-buli kapcsán nem csak nálunk olvastam-hallottam jókat róluk még olyanoktól is, akiknek adok a véleményére és nem feltétlenül mondhatók csajostinimetal-rajongónak. Én sem vagyok az, de mivel ugye az igazi profizmus mindig lenyűgöz, már a merchpult alapján bizalmat szavaztam a hollandoknak: ízlésesen összerakott stand, gyertyákkal megdizájnolva, kártyaterminál (!) és rengeteg baromi jól kinéző pólóminta, valamint szokatlanabb merchcuccok, például bögre – igen, kérem, ezt valahogy így kellene mindenkinek csinálni. A zene pedig tökéletesen kicentizett pop némi gitárral, de mégsem lélektelen termék-valami, hanem kerek dalokba összerakott és élvezetes, nyilvánvalóan lélekből jövő (a kollégák kedvéért: „ihletett") zene. Bántóan, szinte zavarba ejtően ragadós és persze nem szolgál nagy megfejtésekkel, de kikapcsol, szórakoztat, feltölt.

Nagyon tetszett az is, ahogy hangszerenként vonult be a banda az intrónál, jó volt a kiállás, erős a színpadi jelenlét (ahogy mondani szokás, „odatették magukat"), Charlotte Wessels hangjáról meg nem is tudom, mit lehetne mondani: ilyen tiszta éneklést lehet, hogy még életemben nem hallottam, ráadásul minden dallama befészkeli magát az ember bőre alá – egészen döbbenetes. Persze másfél óra azért kicsit sok belőle, de egyre-másra leesett az állam, amikor az egyik megasláger után mindig jött a másik, mintha valami slágercsapot nyitottak volna ki, annyira fogósak a dalaik. És persze azért okosan megírt, ügyesen hangszerelt szerzeményekről beszélünk, még ha a teljes műsor tűnhetett akár kissé egykaptafának is – nekem legalábbis nem volt olyan érzetem, hogy ez most sima szintipop, ami alá zsizsi gitárokat pakoltak. Tartalmas, kellemes estét szerzett nekünk tehát minden aznap fellépő, egy kicsit metal ünneppé is varázsolva október 23-át.

Fotó: Barba Negra Music Club