Alig két év telt el a legutóbbi, kimondottan erősre sikerült Evergrey-lemez óta, és azóta aránylag csendben telt az idő a zenekar körül – legalábbis számomra, meg ugye ha jól emlékszem, 2011-ben jártak nálunk utoljára a Kamelot előtt. A The Storm Within egész pontosan a tizedik a stúdiólemezeik sorában, és ha már ilyen szép jubileumi számot megértek, összeszedték magukat, és egy újabb perfekt albumot tettek le az asztalra. Itt akár bemásolhatnám az előző kritikát, a számcímeket, meg pár jelzőt kicserélve, mert nagyjából ugyanazt lehet elmondani erről a tizenegy tételről is.
Igazából azon morfondírozom így két év elmúltával ismét, hogy miképp képesek Tom Englundék ilyen hosszú pályafutás alatt, és két sorlemez között ilyen kevés idő elteltével ismét TÉNYLEG ennyi remek számot írni, amiben ugyan tökéletesen ott van minden evergreyes íz, amit szeretünk, mégis frissnek, üdítőnek hat minden egyes tétel, és ugyanúgy libabőrös leszel tőlük, annak ellenére, hogy hatásvadászatból oklevelesek lehetnének. Bár bevallom, én rettentően kedvelem ezt a fajta, borúsabb érzelmektől csöpögő, még a giccsen épphogy inneni világot.
A nyitó Distance pár zongorahangos első néhány másodpercéből száz százalékosan megállapítható a zenekar neve, és ez azért jelentős fegyvertény – mondaná Ádámunk is. Nem véletlenül készülhetett erre az első klip, és mintha valamelyest szigorodtak volna a riffek a korábbi világukhoz képest. Bár ez a szigorodás azért nem mindenhol érezhető, a legtöbb számban csak a „szokásos" saját ízeiket kevergetik, tudjátok: kurvajó verze, kurvajó refrénnel, fülbemászó dallamokkal. Grandiózus refrénekből itt pedig nincs hiány, legyen szó akár az Astrayről vagy az méltóságteljesen hömpölygő címadó dalról. Természetesen most is szerepel az albumon Tom Englund felesége, Carina Englund egy lírai dalban (a klipes The Paradox Of The Flame), és sikerült befűzni Floor Jansent is két számhoz (In Orbit, Disconnect), amelyek közül utóbbi nyomokban Meshuggah-jellegű riffeket is tartalmaz az elején.
A bónusz verzióra egy Black Sabbath-feldolgozás (!!!) került, a Paranoid, amit teljes mértékben evergreyesítettek, igazából vicces ilyen formában hallani ezt az örökzöldet, másrészt meg ebben a köntösben teljesen újjászületett. Szeretem az ilyesfajta átértelmezéseket, még akkor is, ha itt most azért hozzá kellett szoktatnom magam a dal englundosított változatához. Az egyetlen, amivel nem nagyon tudok megbarátkozni, a totál műanyag dobsound, de hát 2016 van, ez sajnos kortünet. Illetve még egy dolgot említenék, ez pedig a gyerekkórusok indokolatlan alkalmazása, amiről valahogy – még mindig – nem érzem, hogy a zene szerves részének kell lennie.
A svédek jó szokásuk szerint ismét professzionális videóklipekkel támogatják meg a lemezmegjelenést, és ez is a csapat fő erőssége egészen a kezdetektől fogva: vizuálisan erős volt mindig is a megjelenésük színpadon és klipeken is. 2016-ban már nehéz lekötni a figyelmet a klipekkel – a nyilvánvaló költséghatékonysági szempontok mellett ezért is készít a legtöbb zenekar dögunalmas szöveges videókat –, de az Evergrey mindig is mesélt a képekkel megformált dalverzióikkal is. A Distance és a The Paradox Of The Flame klipjeit nézzétek végig, mert szívből mondom, hogy érdemes.
Összegezve ismét egy minden ízében szerethető lemezt hoztak a svédek, akik vélhetően tökéletesen tisztában vannak azzal, hogy már nem fogják megváltani a világot, és pont ezért görcsmentesen tudják az adott pillanatban a lehető legjobbat kihozni magukból. A legnagyobb szívfájdalmam egyébként az, hogy a 23-ai koncertjüket nem láthatom, mivel pont összecseng egy másik koncerttel, ahol a két előzenekaron muszáj ott lennem, mert sosem láttam őket és nagyon jók. De talán majd máskor, máshol.
Hozzászólások