Véletlenek márpedig nincsenek, mint ahogy az is várható volt, hogy Tom Englund köré újra azok az arcok gyűlnek, akikkel annyi remek lemezt készült – noha annak idején a Torn már valamelyest leszállóágba helyezte a zenekart, majd később az új tagokkal készített Glorious Collision kimondottan gyenge alkotásnak bizonyult, legalábbis számomra nagy csalódást okozott. Hannes Van Dahl és Marcus Jidell távozott, hogy döbbenetesen meglepő módon Henrik Danhage és Jonas Ekdahl térjen vissza és a nagy egymásra találás keretében összehozzanak egy kiváló albumot. Velük működik az összhang, ez ennyire végtelenül egyszerű. Van ez így más zenekarok esetében is, ugye, Dave?
Ennek megfelelően a Hymns For The Broken olyan erős, amennyire 2014-ben egy új Evergrey lemeztől elvárható: súlyosan komor, groove-os, dallamos, szívbemarkolóan slágeres. Mondhatjuk úgy is, hogy a legjobb formájukat hozzák: a legtipikusabb 'greyes jegyeket mixelték össze, és készítettek egy adag jellegzetes, de önismétlőnek azért nem mondható dalt. Az intro utáni King Of Errors bivalyerős slágeressége már magával fog ragadni – ha ismerted a zenekart, akkor azért, ha nem, akkor majd mostantól a rabjuk leszel, ha fogékony vagy erre a világra. A mélyre hangolt riffekkel hiába mutatják morcosabb formájukat néhány téma erejéig, mindezt Tom Englund megadallamos refrénje felold minden egyes alkalommal. Tény, hogy Tomnak van egy saját világa, amiben biztonsággal mozog, meg amit te is tökéletesen ismersz, ha hallottál akár csak egy Evergrey-lemezt is, és amellyel bombabiztosan uralkodik mindenhol. Mindehhez annyit lehet még hozzáfűzni: igazi slágergyáros a fickó.
Mert valóban slágert slágerre halmoztak, nem tudok mibe belekötni és gyenge pontokat találni, így csak a kedvenceimet emelem ki: a megadallamos, szívfacsaró Wake A Change-re akár azt is lehetne mondani, hogy pofátlanul negédes, de ha működik, hát működik. Fene tudja, de vannak bizonyos művészek, akiknek bizony szarul kell érezniük magukat, és akkor tudnak igazán jó dalokat írni – ki tudja, talán Englund úr is kibírta röhögés nélkül az elmúlt időszakot, azért működik ennyire galádul jól a Hymns For The Broken összes szerzeménye – vagy tényleg ennyire kellett az a két ismerős tag a csapatba.
Szenvedésben mindig erős volt a zenekar, így a Black Undertow lassan bedurvuló eposza sem gyenge, a durvább, pörgősebb darabok közül meg a The Fire rokonszenves, noha a gyerekkórus használatáért nem tudok megbocsátani, minden ilyesmitől kiver a víz rockzenében. A címadó Hymns For The Broken leginkább gitárszólójáról lesz emlékezetes, pedig maga a dal is elsőrangú, és itt jegyezném meg, hogy milyen kitűnő szólókat gyártottak az egész lemezre – nemhiába kellett ide újra a göndör hajú Danhage. Ha már szenvedés és ha már líra, akkor zongora, ennek alkalmazásában is tündökölt korábban a csapat: most a Missing You elég nyomorult módon fájdalmas, és persze jókat énekel itt is Tom. Igaz, neki is olyan a hangszíne és úgy tud bánni a hangjával, hogy a telefonkönyv feléneklését is megtöltené érzelemmel.
A végére jutott A Csúcspont: a majd' nyolc perces The Grand Collapse misztikus, sejtelmes, hátborzongatóan hatásos, csodásan építkező darab, szépen össze fogsz zuhanni, majd újjáépülni, ha meghallgatod és belemélyedsz. A legprogosabb, legösszetettebb szerzemény a lemezen, ám természetesen modern felfogásban, és ugyan belekúszott valahogy a Damnation legjellegzetesebb riffje, nem róható fel nekik, mert pofátlanul impozáns lett így is. A bónuszverzión még három szám kapott helyet, három zongorás átirat, a Hymns For The Broken (női vokállal megtámogatva), a Barricades, amiből egy új dal alakult ebben a formában (a lemezes verzióban van egy futam, ami borzasztóan hasonlít Warrel Dane szólólemezéről a This Old Man egy részére), majd a Torn albumról átmentett, átzongorásított These Scars. Hozzátenném, vélhetően bármelyik Evergrey dalból működőképes zongorás lírait lehetne faragni, ami valahol nem kis fegyvertény.
Hiába hallgattam agyon az albumot megjelenése óta, cseppet sem halványult a fénye, és jelenleg elég erősen úgy érzem, hogy pár év múlva is ugyanolyan szívesen pörgetem majd végig a Megtörtek himnuszait.
Hozzászólások
Bocsi, valóban tévedtem. Javítom magam: az első album, ami igazán jó :)
Az első album, ami a harmadik volt? (Vagy a The Dark Discovery és a Solitude Dominance Tragedy akkor nem lemezek?)
A Threshold mellett egyik kedvenc bandám. Az első albumukat ajánlanám: In Search of Truth, de a következő három is nagyon jó a Monday Morning Apocalypse-vel bezárólag. Én ezt egy kicsit erőtlen, túl hatásvadás albumnak tartom. De ettől még tudom szeretni.
Háát, akkor nem kapott el a világuk. Youtube-on keress rá a klipes dalokra, azok elég átfogóak. Ha azok közül sem ragad meg egyik sem, akkor nem a te világod, van ilyen.
Melyik lemezükkel kellene megpróbálkoznom ?
Ezt azért írtam le, mert a Hymns lemez viszont abszolút betalált. Nem tudom, melyik korszakra hasonlít, melyikre nem (nem is érdekel), hogy ki volt a szerző és a többi. Benyomtam a pléjerbe, mint minden mást és elismerően konstatáltam, hogy ez bizony erősebbnek tűnik annál, ami nekem a bandától korábbról rémlik. Ajánlom mindenkinek, aki fogékony erre a stílusra, szerintem is megéri a kapott pontszámát.