Azt hiszem, nem lehetünk túl sokan, akik a '98-as debüt, a The Dark Discovery megjelenése óta követjük nyomon a svéd zenekar ténykedését. Jómagam már ekkor szimpatizálni kezdtem muzsikájukkal, mely egyfajta dark powerként volt leginkább leírható, klasszikus Iced Earth, Paradise Lost és korabeli Symphony X hatásokat-hangulatokat ötvözve, már úgy nagyjából legalábbis.
A kezdeti lépések után igazi hangját és hangzását a harmadik korongon (In Search Of Truth - 2001) fektette le a banda, majd ezután egyre progosabb, megtekertebb albumok születtek, egészen a 2004-ben kiadott The Inner Circle-ig bezárólag. Innen már abba az irányba nem volt hova továbblépni, úgyhogy a 2006-os Monday Morning Apocalypse dalai – a hívek táborában nem kis megosztottságot okozva – már egy tekervényektől, cifrázásoktól megfosztott, kimondottan direkten fogalmazó, lényegre törő nótacsokorban öltöttek testet. A jellegzetes Evergrey-hangulat megmaradt persze, és a dallamvilág is eltéveszthetetlen, de (velem ellentétben) sokan hiányolták a progosabb, összetettebb megközelítést.
A 2008-as Torn – talán a rajongói visszhangok, vagy talán belső késztetés miatt – ugyan visszatekintett a korábbi évek vonalára, de időnkénti jobb pillanatai ellenére sem a dalok nívóját, sem a hangzásképet tekintve nem ért fel a korábbi munkákhoz. Megtorpanós, helybenjárós lemez lett, és ezt valószínűleg az énekes/gitáros/főnök Tom S. Englund is érezhette, mert a friss korongot egy személyi állományában teljesen megújult (és igen csúnya fejeket felvonultató) csapattal készítette el. Bár az Evergrey egyértelműen Tom bandája, itt ő és csak ő dirigál, de azért az új tagok kétségkívül hoztak magukkal egyfajta frissebb, modernebb megközelítést. Egyrészt ismét direktebb, célratörőbb a megfogalmazás, másrészt pedig a progosabb megoldások is másként öltenek testet a megszokottakhoz képest. Főleg a billentyűsök használatánál hallatszik ez leginkább, ahol a hagyományos hangszínek helyett gyakran különféle effektek, hanghatások kapnak tág teret (lásd még például Eldritch: El Nino vagy Fates Warning: FWX albumok). Persze igazi Evergrey még mindig a Glorious Collision, a power is a helyén van, és a jellegzetes dallam- és hangulatvilág is megmaradt, de mégis frissebb, újszerűbb hatást kelt ez a korong, mint például a Torn vagy anno a Recreation Day. A hangzás kellően tiszta, dinamikus, ugyanakkor mégsem steril, és nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy ezúttal extra energiák lettek fektetve az emlékezetes énekdallamok kidolgozásába is. Egyenletesen magas színvonalú, masszív anyag ez; azért a Paradise Lostosan bődületes, monumentális riffel indító Wrong, a refrénben igen erős Restoring The Loss, a gyönyörű, többkörös szólókkal felvértezett The Phantom Letters és a lassú indítás után powerbe váltó To Fit The Mold még így is kiemelkedőek (utóbbiban telitalálat a „we're accidents forced to happen" sor).
A csapat élőben nagyon bika volt korábban – ha az új felállás is tartja a szintet, akkor május 3-án érdemes lesz csekkolni őket a Kamelot előtt a PeCsában.
