Az Evergrey neve egyenletes minőséget jelent hosszú évek óta, még ha ez a minőség valamilyen szinten megtorpanni is tűnik mostanság. A kiadóváltással egy kevés szemléletváltást is kaptunk, így a csapat új lemeze úgy Evegrey, hogy nem 100 százalékosan az, hanem sokkal inkább Tom Englund szólólemezként értelmezhető.
Miért? Mert ugyan minden megvan a dalokban, amitől szerethetők az Evergrey dalok: bombasztikus, ragadós riffek, visszatértek a komplexebb dalszerkezetek, most mintha a gitárszóló is több lenne, és természetesen a sajátos Evergrey hangulat ott terpeszkedik mindenhol, ám valami mégis hiányzik. Hiányzik, mert az égvilágon semmi újdonságot nem kapunk, mintha ugyanazokat az ötleteket (és főleg énekdallamokat) dobálnák... jaj, elnézést, dobálná össze Tom Englund, amiből összeállított most éppen 11 nótát, amelyekben semmi különös nincs.
Jó pár hallgatás után is csak annyit tudok mondani a lemezről: jó-jó, de mi is történt a dalokban? Tipikusan az a lemez a Torn, ami hallgatva szórakoztató, kedvelhető, két perccel utána azonban törlődik a memóriából. És egy Evergreynél ez azért kínos. Lemezenként náluk alsó szinten 3-4 bombabiztos slágert szeretnék hallani. A furcsa az, hogy tulajdonképpen ugyanazt érzem, mint koncerteken. Jó őket nézni, hallgatni, de bő fél óra után már valahogy összefolyik az egész, pedig TÉNYLEG kedvelem a zenéjüket.
A szövegek ugyanolyan közhelyesek, mint mindig, elképzelni nem tudom, honnan szakadt ennyi világfájdalom Englundra, és már ebből is az világlik ki számomra, hogy itt valami nagyon nincs rendben, az őszinteség hiányzik, de nagyon. Oké, valamilyen szinten koncept-jellegű a lemez, de akkor is.
Az új Evergrey egyre inkább „produkció" jelleget ölt, amit az előző albumnál is erőteljesen érezni lehetett, ahol megpróbáltak slágeresebb irányba fordulni, hátha az jobban bejön, nos, annyira nem lett sikeres, így ismét fordítani kellett a kockán. Pedig azt sem mondható, hogy nincsenek pofás nóták a lemezen; a Fear teljesen rendben van, az In Confidence sem rossz a már-már meshuggah-s (!) szikárságú kezdő riffekkel. A Torn is majdnem jó, Tom itt teljesen jókat énekel, a Nothing Is Erased sem rossz, bármelyik korábbi lemezre felfért volna, itt kilencedikként kicsit elsikkad, de talán csak ezzel akarták újra felrázni a hallgatóságot. Ellenben vannak kifejezetten unalmas pillanatok is, a Numb például bárhogy erőlködik, jellegtelen marad, a Still Walk Alone is dögunalom – illetve a sokadik hasonló dal, ami nem nyújt semmi extrát. A záró dalban (These Scars) vendégeskedik Englund felesége, kellemes zárónóta, de ez sem hoz már semmi pluszt sajnos.
Újra csak azt tudom mondanim, hogy úgy jó ez az Evergrey album, hogy tulajdonképpen már nem jó. Valamiért folyton az az érzés motoszkál bennem, mikor hallgatom, hogy ezt túlságosan „kitalálták". Hiányzik az ösztön, a zsigeriség, minden, ami igazán szerethetővé teszi a zenét, és a hangzás is valahogy túl... hatásvadász. Mindamellett koncerten mégiscsak megnézném őket, ha újra erre járnának.
Hozzászólások