Shock!

Mindig necces vállalkozás, ha egy karakteres zenekar énekese hirtelen a saját feje után szeretne menni, amolyan önmegvalósításképpen: 50 százolékos az esély, hogy a végeredmény több legyen, mint érdekesség (ld. Bruce Dickinson szólólemezei világítótoronyként emelkednek ki ebből a csoportból), de súlyosan mellé is lehet fogni, mint például Serj Tankian a dögunalmas SOAD utóízű albumával.

Az is nehéz kérdés, hogy az a megmagyarázhatatlan kémia, ami a Loomis-Dane szerzőpáros között működik, vajon egy másik gitárossal működni fog-e ugyanúgy – vagy megközelítőleg ugyanúgy.

Teljesen értelmetlen a Nevermore-hoz (vagy akár Peter Wichers miatt a Soilworkhöz) hasonlítgatni a Praises-t, aki nem hallja az ordító különbséget, húzza ki a termetes hajcsomót a füléből. Alapjaiban teljesen eltérő jellegűek a szerzemények, az más kérdés, hogy Warrel sok éve kialakult, azonnal felismerhető egyéniséggel rendelkezik, amit ha akarna, sem tudna 100 százalékosan eldobni magától – de miért is tenné? Azok a korlátok, amelyek a Nevermore-ban akaratlanul is köré fonódtak, itt nincsenek sehol, és annak ellenére, hogy néhány nóta dallamvezetése tipikusan „Warreles", azért bőven okoz meglepetéseket is.

A PTTWM alapvetően inkább rockalbum, mint metal, mondhatni egy mai, modern, szellősen hangszerelt, háttérben megbúvó finomságokkal fűszerezett rocklemez, inkább a mainstream világa felé kacsintgatva. A nóták jelentős része merengős, balladisztikus, még az alapvetően riffelősebb témák is lírai módon tépázzák meg a lelket.

A nyitó When We Pray, Messenger, Obey középtempós hármasában inkább a refrének emlékezetesek, érezhetően ott nyílnak ki a dalok, bár azt nem vonhatja kétségbe senki, hogy Warrel mestere a fülbemászó dallamoknak. Valamiért az Obey az, amelyik nem működik nálam, sokadik hallgatás után is jellegtelennek érzem a dalt, mintha egy puzzle darabjait rosszul illesztették volna össze, és hiányozna a közepe. Kár, hogy pont harmadikként került a cd-re, sajnos leülteti a lemezt. A Messengerben vendégeskedik Jeff Loomis egy szóló erejéig, nem villantja túl magát, ízléses, a dal arculatához illő szólót hallhatunk tőle, de egy-két apró részletből azonnal érezni, hogy ez bizony Jeff. A bal keze helyén meg nyilvánvalóan egy igen gyors pókot rejteget.

Akik belepunnyadtak a sok középtempóba, azokat A The Systers Of Mercy feldolgozás (Lucretia My Reflection) azonnal felébreszti: tökéletes rockdiszkókba való feldolgozást sikerült összehozniuk (az én lábaim sem bírnak magukkal, ha ezt hallgatom), ami mindamellett, hogy megőrizte valamelyest a nyolcvanas évekre jellemző gótságát, totálisan metalos jelleget is kapott. Warrel gót zenék iránti rajongása nem újkeletű, gondoljunk csak az In Memory EP Bauhaus átdolgozására.

A következő hármas csoport (Let You Down, August, Your Chosen Misery) a lélek mélységeit boncolgatja, méghozzá életlen késsel. Aki ettől a hármastól nem kap kisebbfajta idegösszeroppanást, nyilvánvalóan rózsaszín vattacukorban élte eddig az életét. A Let You Downban elhangzik végre az obligát suffering szó, az August svédmetalos gitártémája húsba maró tartós fájdalmakat okoz, míg a Your Chosen Misery kimondottan magasztos lírája egyszerre andalító és felkavaró. Aki kedveli, ha Warrel mélyen búg, az örülhet, ráadásul ebben a dalban olyan finoman és szépen énekel, amit még nem hallhattunk tőle eddig. A Thursday was the day of sin kezdetű sor karcossága lepett meg leginkább (ezt a „hangját" miért rejtegette ennyi évig?...). Ebben az egy dalban több érzelem van, mint a Nevermore balladáinak többségében, pedig azok is mélyen karmolnak...

Mielőtt mindenki a nyakméretéhez illő kötelet kezdene keresni, jön a kellemesen lüktető The Day The Rats Went To War és felráz a merengésből, James Murphy klasszikus ízű szólójával. A Brother totálisan szívbe markolóan őszinte lírájában Warrel megint óriásit énekel, ráadásul az „If I could play God I'd swim through your blood and kill the cancer in you" sor sajnos duplán megkínoz személyes „élmények" miatt. De a zene már csak ilyen. Mások kimondják helyettünk azt, amit mi magunkban hordozunk.

A Patterns Simon and Garfunkel feldolgozás, Paul Simon tollából jegyzett súlyos tartalmú szöveggel, és a lemez harmadik legjobb gitárszólójával, immáron Petertől. A This Old Man a Brother kistestvére is lehetne zeneileg: lassan kibontakozó, végén robbanó, nem túlbonyolított, de hatásos dal, ismét néhány gyönyörű mély énektémával. A végén az Equilibrium thrashes alapokon nyugvó, azonnal magával ragadóan dallamos nyersessége kilóg a lemezről, viszont hatalmas telitalálat a nóta, tökéletes riffek, dobgroove-ok, azonnal fülbe tapadó énekdallamok, remek szóló. És mivel vizuális állat vagyok, az első pillanattól kezdve pörgött erre egy klip a fejemben.

Nos, a félelmek alaptalanok voltak, a Wichers-Dane szerzőpáros (oké, Wicklund is) szintén jelesre vizsgázott, jöhet a következő fejezet a „vessünk számot életünkkel" című könyvből, de ha lehet egy külső fül segítségével, mert a dobok valami gyalázatosan rosszul szólnak. Viszont az szimpatikus, hogy nem lett ráhúzva a dalokra a most divatos sablonos (metal) egyen-hangzás, ezzel is erősítve inkább a rock jelleget, és nem a metalt.

Az album második fele kétségtelenül izmosabb, ha azt a vonalat folytatják, és Warrel előhúz még néhány meglepetést a „hogyan nem énekeltem még egyik zenekaromban sem" dobozából, egészen biztosan nem lesz tiszavirág életű ez a produkció. Bár lassan már a telefonkönyvet is felénekelhetné, tőle azt is megvennék sokan. Engem meggyőztek, és egyelőre inkább a Bruce Dickinson-féle alapművek felé kanyarodik a zenei világ, mint a Serj Tankian-féle „jobb lett volna, ha inkább horgászni megy"-típusú felesleges kiadványok irányába. Közel sem tökéletes lemez, de magasan az átlag feletti, szerethető rocklemez – főleg önkínzásra hajlamosak számára.