Shock!

Az eredetileg a PeCsába hirdetett bulira előzetesen egyfajta többismeretlenes egyenletként tekintettem. Egyfelől mindjárt a helyszínváltozás miatt („Ennyire rosszul fogynának elővételben a jegyek?"), másfelől pedig ugye a Kamelot frontján bekövetkezett személyügyi fejlemények okán („Pótolható-e egyáltalán Khan hangja, stílusa és színpadi egyénisége?"). És akkor még nem is említettem az Evergrey kérdését, akik egy teljesen megújult felállással vágtak neki az európai koncertkörútnak.

A nézőszám végül szerencsére jól alakult – a PeCsában ez a néhány száz ember ugyan kétségkívül hülyén festett volna, az egykori Wigwamban azonban ez a létszám okésnak volt mondható. A főállásban Kamelot billentyűsként funkcionáló Oliver Palotai vezette Sons Of Seasonst ugyan még meglehetősen kevesen néztük, de aztán csak szivárogni kezdtek a népek. Aki lemaradt róluk, az egyébként bánhatta, mert alapvetően egy kellemes koncertet vezényelt le a fronton álló Henning Basse (ex-Metalium) énekes és a mögötte felálló brigád. Kedvenc német power metal vokalistám ugyan felszedett vagy 15 kilót az utóbbi években (ennek jó részét is tokára), és a színpadot sem szedte szét úgy, mint régen, azonban a hangja szerencsére mit sem kopott a metaliumos időkhöz képest. Ez a zene ugyan progosabb, agyasabb, és egyben sötétebb kisugárzású is (valahová a Beyond Twilight és a kései King Diamond lemezek világa közé lőhető be, amit művelnek), de a jobbára a mikrofonállványára görnyedő Henne ebben a zenei közegben is kiválóan helytállt. Nem egy első blikkre ható muzsika ez amúgy, az albumok előzetes ismerete nélkül nem csodálom, ha valaki nem tudott elsőre mit kezdeni vele, de a hol billentyűző, hol gitározó Oli bandájára érdemes odafigyelni mindazoknak, akik kedvelik a sokadjára is új dolgokat felvillantó, összetett zeneiségű, koncepciózus szövegvilágú muzsikákat. Az első és utolsó dalban felbukkanó, táncolgató hölgyemény produkcióját ugyan – tök felesleges lévén - megspórolhatták volna, de ettől eltekintve rendben volt a csapat élő teljesítménye.

Nem úgy a svéd Amaranthe-é, akik egész egyszerűen nem értek még meg egy ilyen komoly Európa-turnéra. Lehet, hogy sokakat magamra haragítok a véleményemmel, de nézetem szerint ez éppen olyan egy, a tiniközönség igényeit megcélzó, megtervezett csapat, mint pl. a Sonic Syndicate. A három (!) frontemberrel kiálló formációban van egy dekoratív és egészen jó hangú leányzó, egy lányosan sima képű rasta arc (ő hozta férfi oldalról a tiszta témákat) meg egy tetkós-borostás, old school kiállású (és Mikael Stanne-ra erőst hasonlító) hörgőgép – nos, ők még a láthatólag tükör előtt sokat gyakorolt, helycserés pózolásokba is belesültek időnként, és a valóban markáns hangú, magabiztos fellépésű leányzót leszámítva az énekteljesítményekkel is gondok akadtak. A hörgős srác még hagyján, az ő hangja szimplán csak jellegtelen, de a raszta arc orgánuma és stílusa nem csak hogy fájóan arctalan volt, de igen komoly hamisságok is becsúsztak nála nem egy helyen. A zenei alapokról sajnos a mindenáron való megfelelni akaráson kívül nem sok mindent lehet elmondani: itt egy kis gothic, ott egy kis Göteborg, helyenként pedig táncitánci témák – csak éppen az átfogó koncepciót nem érezni az egész produkció felett. A színpadi rutin hiánya még hagyján – mindenki kezdi valahogy -, az viszont tényleg baj, hogy ennyire izzadtságszagúan matekos a csapat. Sokaknak bejött egyébként a műsoruk, komoly tapsokat kaptak, de engem ennek ellenére nem sikerült meggyőzniük. Van ez így.

Az Evergrey ellenben jött, látott és tarolt; egészen pontosan már a nyitó Leave It Behind Us – Monday Morning Apocalypse – Wrong trióval megvettek kilóra, és ez a lendület a bulijuk végéig kitartott. A show-t a hátán persze az énekes-gitáros-agytröszt Tom Englund vitte, de az egységesen markáns kiállású csapat úgy dolgozott mellette-mögötte, mintha nem ez lenne a debütáló turnéja ennek a teljesen megújult felállásnak, hanem már vagy tíz éve gyűrnék az ipart a Főnök kezei alatt. Bár magamban mindig is véreskezű diktátorként gondoltam Englund mesterre (talán az is), mindenesetre jólesően meglepő volt látni, mennyit poénkodott oda-vissza a zenésztársakkal a színpadon – éppenséggel nem egy Yngwie benyomását keltette az arc, ha érted, mire gondolok. A viccelődésekből különben a közönség is jócskán kapott – az Evergrey szövegek szinte monomániásan depressziós, keserű hangulatát ez klasszul ellenpontozta, felhőtlen hangulatot varázsolva a terembe (konkrétan volt, ahol Tom egész egyszerűen elröhögte magát éneklés közben). Az addig kissé tétován megszólaló motyó náluk szerencsére már úgy dörrent meg, ahogy kell; voltaképpen az egész estét tekintve is az övék volt a legjobb hangzás. A roppant csúnya fejekből álló csapat sajnos csak 9 dalt játszott ez alkalommal, de egy önálló bulijukon akármikor megnézném őket újra. Egész egyszerűen egyben van a zenekar, kézben van a produkció, és – látszólag legalábbis – emberileg is tök jól működik ez az aktuális felállás. Mivel az egyébként eléggé megosztó új album engem személy szerint nagyon megtalált, sokat vártam ettől a koncerttől, és szerencsére fikarcnyit sem kellett csalódnom. Visszajöhetnének majd egy saját turnéval is hamarosan.

A rockszíntérről való végleges visszavonulását nemrégiben deklaráló Khan helyett beugróként a Rhapsody Of Fire éléről ismerős Fabio Lionével kiálló Kamelot koncertjétől – Khant pótolhatatlannak gondolván – előzetesen eléggé fáztam, de az élet végül alaposan rámcáfolt. A tök jellegzetes stílusú, szimpatikusan szerény kiállású, frontemberként pedig kiváló norvég srác ugyan mindig is hiányozni fog nekem a csapatból, de ez az este megmutatta, hogy azért nélküle is művelhetnek emlékezetest a többiek. A '92-'94 körüli James LaBrie-re roppantul hasonlító Lione szerencsére épp egészséges mértékben vitte bele saját magát a produkcióba: hűen hozta Khan dallamait és frazírjait, láthatólag tudomásul vette és tiszteletben tartotta mindazt, amit a szituáció megkövetelt tőle, de ugyanakkor nem akarta szolgai módon sem leutánozni Royt. Várakozásomon felül jól teljesített az arc - ha nem tudnám, hogy a Joey DeMaionak köszönhetően hosszabb kényszerpihenőre küldött, mostanában újra felpörgő Rhapsody Of Fire mellett vélhetően semmi fölös ideje nem marad majd, akár azt is mondhatnám, legyen ő Khan utódja. Ez nyilván nem így lesz, de ez a koncert azt mindenképpen megmutatta, hogy egy valóban körültekintő döntés után lehet, és lesz még folytatása a Kamelot sztorinak.

Fabio mellett a legtöbb tekintetet egyébként a Csányi Szabiba oltott gonosz törpe kiállású bőgős, Sean Tibbets gyűjtötte be, ő lényegében második frontemberként, aktív és látványos színpadi jelenléttel vitte a hátán a bulit, de Casey Grillo látványos dobolása sem volt utolsó. Oli Palotai és a főnök, a gitáros Thom Youngblood már jóval visszafogottabbak voltak, ők inkább csak szerényen mosolyogva tették a dolgukat. A műsor egyébként a The Fourth Legacy albumtól kezdődően mazsolázott a banda életművéből, az egészen korai érát hanyagolták – a következő turnéra azért ezen nem ártana igazítani picit, már csak az ősrajongók kedvéért sem. A körútra a bandával tartó Epica-énekesnő Simone (civilben Oli Palotai párja) a The Hauntingban kapott vokális szerepet, míg a háttérénekesként a zenekart elkísérő Seventh Wonder torok, Tommy Karevik a When The Lights Are Downt kapta meg egy az egyben – ezt teljes egészében ő énekelte, előre is jött a frontra ebben a dalban. Sajnos – ellentétben Fabióval – neki nem sikerült visszaadnia az eredeti verzió érzelmi töltetét; arról nem is beszélve, hogy fazonálisan is eléggé kilógott a produkcióból. Az okosan felépített műsorban számomra egyébként a lassan hömpölygő, málházós Necropolis volt a csúcspont (nem gondoltam volna, hogy előveszik ezt a nótát), de a kötelező darabok (lásd: setlist) mellett a szintén emésztősebb March Of Mephisto is klassz volt nagyon. Ezzel búcsúztak különben – nem egy tipikus ráadásszám, de kiválóan működött.

A zenekar láthatólag elszánt a folytatást illetően, és az itt tapasztaltak fényében én is azt mondom, hiba volna leállniuk ebben a szituációban. Ha Khan méltó utódját (de nem klónját!) megtalálja a csapat, akkor még várhatnak jó idők a Kamelotra, efelől nincs kétségem. Nem is stresszelik túl a jelek szerint a helyzetet, legalábbis a koncert után a tagok (a többi résztvevő brigád tagságával egyetemben) a klubba kijőve kimondottan vidámnak, felszabadultnak tűntek, szimpatikus módon beszélgettek, fotózkodtak a rajongókkal, ésatöbbi. Viszlát a következő turnén, már egy stabil, végleges felállással!