Shock!

Igazi last minute döntés volt részemről ennek az évvégi bulinak a meglátogatása, de már most előre elspoilerezem, hogy óriási hiba lett volna mégis otthon maradni, mi több, ha tehettem volna, a másnapi debreceni alkalmon is tiszteletemet teszem. Utóbbi esetében persze elég hamar elejét vette a dilemmának, hogy a Roncsbár sold out lett, ugyanakkor mégiscsak van miért utólag bosszankodni, hiszen a tavalyi duplázás (pláne a kuriózumnak számító unplugged koncert) már a múlté. Pedig korábban nem is voltam Ignite-fan, csupán messziről szimpatizáltam a csapattal és már most ikonikus hazánkfia frontemberükkel. Nem mellesleg ugyanakkor nálam is nagyon beütött idei albumuk adrenalinbombája – valóban, ha egyszer az Ignite is italmárkát csinál magának, stílszerűen (bio)energiaitalt lenne érdemes piacra dobniuk sör, bor vagy vodka helyett (esetleg mellett).

A koncert kapcsán elgondolkodtam rajta, vajon a nemzetközi metal színtér „híres magyar Zoli"-triumvirátusából Téglásunk vajon miért nem kapja azt a sok szart a nyakába (például az itteni kommentekben), mint két kollégája. Lehet persze azzal magyarázni, hogy Ignite Zoli mindig szimpatikusan nyilvánul meg, ugyanakkor nem gondolnám, hogy őt nem jellemzi ugyanaz a makacs elkötelezettség és kőkemény profizmus, amely mindenképpen szükséges a zeneiparban való tartós túléléshez és amely nem teszi lehetővé a konstans jófejkedést. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy ahhoz a világlátáshoz és mentalitáshoz, pozitív életszemlélethez, amivel Téglás Zoli rendelkezik, egész egyszerűen Amerikában, konkrétan Kaliforniában kell nevelkedni. Persze az sem mellékes, hogy – pestiesen szólva – von Haus aus mit hoz magával, de biztos vagyok benne, hogy kell az a különleges atmoszféra és kellemes klíma, ami ha nem is teljesen kiiktatja, de mindenképpen csökkenti a Kárpátok gyűrűjének genetikusan belénk ivódó frusztrációját. Matter of fact, Zoli a legszorosabb és legpozitívabb értelemben véve klasszikus showman, és ez, kombinálva az Ignite zenéjének lendületével, üzenetével és a banda intenzív színpadi jelenlétével, nemcsak koncertélményt ad, hanem tényleg kikapcsol és kizárja a külvilágot másfél órára.

Persze biztos van, akinek „sok" az, amit barátunk a színpadon előad, de érdemes úgy nézni, hogy showmanként kicsit rá is fuckin' játszik a showra, mint ahogy bármelyik amcsi entertainer vagy standupos teszi (nem mellesleg: utóbbi műfaj is baromira illene Zolihoz, bizonyára ki is próbálta már – ha esetleg nem, akkor itt az ideje). Helyenként kicsit demagógnak és hatásvadásznak tűnik? Tudatosan kicentizett a konferanszok egy része attól függően, hogy épp hol, milyen közönség előtt játszanak? Hát persze, de mindez helyén kezelendő és nem lehet eleget hangsúlyozni: végig szórakoztató és very funny. Szintén nagyon fontos, hogy Zoltán öniróniának sincs híján – a srác privátim igazi reneszánszember lehet. Mindamellett pedig a teljes nemzethy rock szcénát zsebrevágja, mert még a Shock!-stáb nagyrészt urbánus tagságának cinizmusban megkérgesedett szívét is meg-megdobbantják az A Place Called Home és a Falu sorai, az meg pláne, hogy adott esetben más országok rajongói is magyarul kérik ezeket az emblematikus dalokat. Jó látni azt is, hogy a zenekar többi tagja is szívesen azonosul a magyar imázzsal – persze aki ismer itt élő expat amcsikat, annak ez kevésbé meglepő, de hát na. Az oldalt felvonult(atott) slepp persze kissé furcsa volt a buli elején, és túlzásnak is tűnt, de ha jól értettem, valami születésnapot is ünnepeltek éppen a színfalak mögött. És persze a hely kialakítása miatt is lehetett, hogy máshova nem tudtak állni azon ismerősök, akik oldalról szerették volna nézni a koncertet. A színpadi lánykérés viszont biztosan nem volt a műsor része, innen is gratulálok tehát a teljes szerkesztőség nevében.

Kimondottan jó ötletnek gondolom, hogy pont a Paddy And The Ratsszel állt össze erre a háromhetes EU-turnéra az Ignite, mert bár műfajilag teljesen más zenét tol a két banda, a bulifeeling és a pozitív kisugárzás hasonló. Az amúgy Fehérvárról származó ír kocsmaszökevények komoly kultuszra tettek szert az utóbbi pár évben, én is rendelkezem törzsrajongó haverral (természetesen lány az illető) és pont emiatt is régóta téma volt már, hogy azért csak meg kellene nézni már a bandát. Hát most összejött, és azt kell, mondjam, pár nóta után nekem is leesett a tantusz. Nyilván ez a zene nem egy világmegváltás, sőt akár full egysíkúnak is mondhatnánk, egyértelműen kapatos buliközönségre szabták (legyen az fesztivál, klubest vagy céges rendezvény), de feszesen tolják és pár sör (miket is beszélek: jóféle serital) után tényleg nem lehet ellenállni a ritmusoknak. Ez kábé ezer éve így van már, és nem is fog változni. Hozzá kell viszont tenni, hogy ez a stílus sokkal feelingesebb, élvezetesebb így, autentikusan megszólaltatva, minimális kis punkkal nyakon öntve, mintsem metalosan, zúzós gitárokkal meg krákogással. Talán még ez a punk feeling is hozzájárult ahhoz, hogy jó párosításnak bizonyult a két zenekar, pláne hogy Paddy még egy duettet nyomott Zolival az Ignite buli során – a két magas tónusú, de erőteljes hang remekül kiegészítette egymást, tényleg baromi jó volt őket egy dalban hallani.

A remek pólómintákat látva ugyanakkor utólag rendkívül sajnáltam, hogy a vélhetően szerb Katran zenekar műsorát lekéstük, amennyire utólag belehallgattam, jó kis groove-os/HC-s zenét nyomnak, talán még lesz alkalmunk összefutni. Magyar Ignite-bulik úgyis lesznek még, sőt talán még több is mint eddig, hiszen Zoli fuckin' lakcímkártyája immár a magyar címét jelöli. Én személy szerint az akusztikus szólóprojektet is szívesen megnézem bárhol, bármikor.