Shock!

Bár nem is olyan régen számolt be tanult kollégám egy minden bizonnyal remek esztergomi Ørdøg-buliról (már csak a Wackorral való párosítás miatt is ütős lehetett), azért egy lemezbemutató mégiscsak más. Pláne, hogy már most ki lehet jelenteni, hogy a Sötétanyaggal az év egyik legerősebb anyagát szállította le a jól ismert, harcedzett veteránokból álló, de a színtéren mégis relatíve újnak számító csapat. Mostanában úgy tűnik, hogy valahogy kezd magára találni az underground, és ez nemcsak erős lemezekben, hanem a fővárosi koncertek látogatottságában és presztizsében is mérhető: a szóban forgó bulin kívül máris eszembe jut az Asphalt Horsemen lemezbemutató ugyanitt, az A38-as Ozone Mama egy jó hónapja, valamint a Trillion akváriumos akciója is – mind remekül sültek el. Nyilván minden eseményről tudósítani képtelenség, de ha úgy vesszük, mivel a bandák önmagukban is elég aktívak a közösségi médiában, a mi beszámolóink maximum fűszerezni hivatottak az infóáradat jóízű, de néha kissé túlságosan is megrakott svédasztalát. Nem fogom tehát különösebben bő lére ereszteni a mondandómat, aminek köszönhetően az olvasó kissé fellélegezhet.

A bemelegítésre hivatott székesfehérvári Burnout tökéletesen betöltötte szerepét, és a nyilvánvaló gyermekbetegségek ellenére is jóleső szimpátiával figyeltem a műsorukat. Időnként bájosan hamis, hetfieldi színpadi munkával párosuló ének, veretes közhelyek a szövegekben, mégis, volt a produkcióban stenk, szikra, és jó volt őket nézni-hallgatni. Valahogy egy kellemes „ebből még lehet valami" érzés kísérte a műsort, aminek az alapjai már most nyilvánvalóak – lendületes volt az előadásmód, volt karizma, jól zenéltek, jó érzékkel mixelték a Metallica- és Black Label-hatásokat, amelyektől élvezetessé váltak az egyes dalok. Tetszett, hogy voltak szövegeket éneklő saját „civil" rajongóik is, ez is szerethetőbbé tette az egészet. Nem tudom, releváns-e valami olyasmihez hasonlítani őket, mint a tizenöt évvel ezelőtti Depresszió vagy a tíz évvel ezelőtti Road, de a helyzet az, hogy Burnoutékat maibbnak éreztem, illetve egy fokkal kevésbé magyarosnak és lakosságinak. Aztán majd az idő eldönti, melyik irányba mennek el, én valószínűleg később is respektálom majd őket, ha másképp nem is, de távolról.

Ami már a Burnout kapcsán is eszembe jutott, és egyre többet gondolkozom rajta, mióta ráébredtem: a magyar közönség műfajoktól, stílusoktól, rajongók társadalmi helyzetétől függetlenül mindent felülíróan szövegcentrikus. Tök mindegy, milyen a zene, érintsen-szólítson meg a dalszöveg. Az Ørdøgnél ez azért jön be a képbe, mert ezen a téren próbáltak valami speciális irányba elindulni már az elején, de akkor még nem annyira jött át nekem sem, mint ahogy azt első élő találkozásunkkor meg is jegyeztem. Kellett ez az új lemez ahhoz, hogy leessen a tantusz, mit is akar a banda, és így, hogy összeállt a kép meg hogy a dalok zeneileg is erősebbek, magam is feliratkoztam igényesen borult szövegvilágú, urbánus értelmiségi avantgarde metaljuk feltétlen hívei közé. Külön örültem annak a nemrég olvasott megjegyzésnek, miszerint a kísérletezést és határaik feszegetését folytatni kívánják a jövőben is.

Mindemellett dicséretes, hogy a zene közérthető maradt, mégsem hasonlít senki máshoz (max. a tagok korábbi bandáit tartalmazza nyomokban) és nemigen hiszem, hogy bármiféle kompromisszum jellemezné. Ebből a tagságból az előzmények következtében ma ez jön, persze nyilván a koncepció, a brandépítés tudatos, de színpadon is érezni a görcsmentességet és azt, hogy élvezik az egészet. Meg hát kiváló koncertbanda és Vörös András szórakoztató frontember. A Dürer középterme amúgy rövid fennállása ellenére is kezd kultikus helyszínné válni, hiszen csak jómagam már vagy négy-öt olyan koncerten jártam itt, amire a hely miatt is szívesen emlékszem vissza – nem tudom, hogy a véletlen hozza mindig így, vagy tényleg speciális az atmoszférája. Minden idők legütősebb intrója (jó tíz percig csend volt és nem történt semmi) után mindenesetre nem annyira sikerült az elején eltalálni a hangzást, de a lehengerlő előadásmód és az egyedi látványvilágra való törekvés némileg feledtette ezt. Később persze helyreállt a rend, és a jópofa vetítéseket már a rendesen megdörrenő zene is kiegészítette.

A banda pedig szépen ledarálta a két lemez legjavát, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és ahogy Koroknai barátom olyan szép irodalmisággal elregélte nekünk. Headlinerként ugyebár nem kellett már csonkítani a műsoron, tehát a Keringő sem maradt ki, és itt a közönség is remekül helyettesítette a gyerekkórust (nem vicc, tényleg). A Sötétanyagban pedig tényleg van valami durván addiktív összetevő, élőben meg még jobban rá lehet kattani, hiszen a vetítések, Vörös András karizmája és a fogékony közönség által teremtett összhang nagyon adja. Szigorúan klubkörülmények között. De ez persze nem jelenti azt, hogy a közelgő fesztiválszezon során nem javasolnám a zenekar megtekintését – és ezzel a lemezbemutató után „nem vagyok egyedül".

Fotó: Hegyi Júlia Lily