Shock!

Kapuzáráspánik-turném újabb állomásának is lehet tekinteni ezt a kellemes nyárestét, hiszen ismét nálam jóval fiatalabb korosztály kedvenceit pécéztem ki, ráadásul ezúttal olyat, aki akárhogy is vesszük, sztárbandának számít. Hozzátehetjük persze, hogy a Trivium azért már messze nem „fiatal" banda, hiszen tizenévek óta benne vannak a metal fősodrában, de mivel baromi korán kezdték az ipart, a kiégettrocksztár-státusz is odább van még. Bár ahogy Matt Heafy ezt a bulit levezényelte, nehezen tudom elképzelni, hogy valaha is beköszöntsön náluk az a korszak, de hogy kínosba sose fog átmenni a dolog, az szinte biztos. Mielőtt azonban megtapasztalhattuk, mit is jelent az amerikai profizmus, kicsit elidőztünk itthon és régiónk távolabbi pontjain, a szervezők ugyanis nagyon erős csomagot raktak össze, érdemes volt tehát korán érkezni.

Ami az Ørdøg zenekart illeti, velük kapcsolatban kissé tanácstalan voltam, hiszen amikor tavaly meghallgattam debütanyagukat, meglepően tradicionálisnak tűnt a rajta hallható, kétségtelenül erőteljes metal, Vörös András korábbi pályafutásának ismeretében legalábbis mindenképpen. A szövegek tekintetében viszont úgy tűnt, sokat merítettek a Nagy Magyar Metalközhelyszótárból, ezért valahogy mégsem tudtam ráhangolódni a csapatra. Ugyanakkor a zseniális Sömmi. című regényhez készült klipnóta nagyon tetszett, mindenképpen meg akartam tehát nézni őket élőben, hogy kiderüljön, érdemes-e revideálni a felemásra sikeredett álláspontot.

Őszintén szólva örültem volna, ha nem csak én vagyok jelen a stábból, már csak azért is, mert egyre inkább nehezemre esik elfogulatlanul nyilatkozni a Jinjerről. Az ukrán csapat saját buliján vett meg kilóra legutóbb, és bizony jó lett volna, ha végre a többiek is szembesülnek azzal, hogy miért is történt így. Sokat nem is nagyon tudok hozzátenni az ott leírtakhoz, igaz, a körülmények teljesen mások voltak: itt a főbanda közönségét kellett meggyőzniük, nagyszínpadon, világosban, ami papíron a lehető leghálátlanabb feladatok közé tartozik, ugyanakkor extra motivációval is szolgálhat. Ennek megfelelően Tatjánáék sem szeppentek meg, hanem feljöttek és zúztak egy ordasat, a végén pedig megérdemelt ováció kíséretében távoztak. Ha jól tévedek, kicsit talán több volt az új nóta a megjelenés előtt álló lemezükről, és ezekben úgy tűnik, „a dallamos részek még dallamosabbak" (ezt a hangot vétek is lenne nem kibontakoztatni!), és a progos témáknak is több tér jut – mindenképpen várós az anyag, biztos vagyok benne, hogy szintet lépnek majd vele. Remélem, ez azt is jelenti, majd hogy méginkább haza fognak járni Magyarországra.

A másik ok, ami miatt jó lett volna, ha tanult kollégáim is tiszteletüket teszik, éppen Trivium-szakértelmem hiányosságaiban keresendő. Persze ez más esetekben sem jelentett problémát, hiszen olvasóként én sem fanatikusok, hanem kompetens arcok beszámolóját preferálom – ha jelen voltam az adott eseményen, ha nem. Az mindenesetre biztos, hogy profizmus szempontjából idén eddig ez a koncert nyűgözött le leginkább, és ennek köszönhetően minden pillanatát élveztem. Na, nem mintha bármilyen fenntartásom lett volna előtte, de Matt Heafy engem is a tenyeréből etetett. Tudvalevő, hogy a népszerű csapatok „van rajta sapka-nincs rajta sapka"-alapon bármit csinálnak, folyamatosan kapják az ívet, de az esetek többségében a negatív vélemények megformálóit pusztán az irigység és saját kicsinyességük hajtja, hiszen ők maguk töredékannyi energiát sem lennének képesek belefeccölni semmibe, mint amennyit a zenekarok meghatározó egyéniségei beletesznek. Kitartás, elhivatottság, elkötelezettség és tisztán kitűzött célok – ezek nélkül nem megy.

Szándékosan nem említettem a tehetséget, mert ha tetszik, ha nem, ez az összetevő, akármennyire nélkülözhetetlen is, nem írja felül az előbb említetteket, hanem azokkal megbonthatatlan egységet kell alkosson. Másfelől viszont erről oszlanak meg leginkább a vélemények, ami általában érzelmi és elfogultsági alapon történik, pro és kontra egyaránt. Miért is fontos ez a Trivium kapcsán? Mert valahogy mindig az jut eszembe a zenéjüket lemezen hallgatva, hogy igen, ez kurva jó, de valahogy túlságosan is kicentizett, tudatosan összerakott, kínos pontossággal ügyeltek az egyes zenei elemek arányaira, hogy még véletlenül se lengjenek ki egyik irányba se. És mint ilyen, lényegében tökéletesen ártalmatlan és minden spontaneitástól mentes a produkció. Szóval nekem úgy tűnik, mintha Matt mindig is sikeres akart volna lenni – ugyanakkor pont ez teszi szimpatikussá a zenekart. Ha pedig a srác nem vált volna főállású zenésszé, egész biztos kiemelkedő sikereket ért volna el más területen is – magával ragadó, karizmatikus és meggyőző személyiség, aki még az ezer éve elcsépelt sablon-konferanszokba is új energiákat visz. Tényleg soha nem hallottam még olyat, hogy egy külföldi előadó odafigyeljen a „köszönöm" és a „köszönjük" közötti különbségekre, és komolyan mondom, még azt is elhittem neki, hogy ez a túra legjobb bulija, hogy imádta a várost és vissza fognak térni. Sőt, nemhogy elhittem, de lelkesen bólogattam is hozzá.

Azt pedig külön zseniálisnak tartom, hogy ma, amikor már nemhogy rocksztároknak, de civileknek is rutinbeavatkozás az elálló füleket megigazíttatni, Matt direkt kihangsúlyozza a sajátjait, ezáltal is erősítve az „egyszerű srác, akiből lett valaki" imázst, amivel két legyet lő egy csapásra, hiszen az egyszerű srácoknak rengeteg erőt ad, illetve a legkülönfélébb korosztályba tartozó hölgyrajongók szívét is egyként melengeti meg a legszebb női ösztönt, az anyait megmozgatva. Esküszöm, egy csepp irónia nincs a szavaimban, ezek tényleg baromi pozitív kihatású dolgok. Hogy csúcsra járassam a pátoszt: a Triviumnak köszönhetően pár pillanatra tényleg jobb hely a világ ilyenkor.

A zenéről ugyanez mondható el, és talán a széles körű siker titka is ez: a metal minden alműfajának legszerethetőbb és legpozitívabb elemeiből áll össze ez a nagyon is egységesnek ható stíluskavalkád – ha élőben hallgatja az ember, kizárt, hogy ne ragadja magával, hacsak nem direkt áll ellen. Mondhatni, tökéletes kombináció. Ez persze hihetetlen precíz zenéléssel és ütős megszólalással párosul, klasszikusokat idézve: feszes az egész, mint a kacsa segge, az utóbbi lemezeket ezen sorok írása közben hallgatva pedig minden elhangzott nótára konkrétan vissza tudok emlékezni. Összességében tehát elmondható, hogy Heafynek tényleg a közönség az első, és abszolút nem tudom elképzelni, hogy ez megváltozzon: legyen akár arról szó, hogy ne a maximumot nyújtsa, vagy hogy bármilyen esetleges zenekari feszültség észrevehető legyen a színpadon. Muszájból pedig érzésem szerint nem fogja a végtelenségig nyomatni a Triviumot. A magam részéről csak megsüvegelni tudom a hozzáállását, és ha én magam nem is leszek soha törzsrajongó, biztosan többet fogom hallgatni őket, mint korábban.

Fotó: Barba Negra