Shock!

Mondhatnánk, hogy a Jinjer tipikus „jó időben, jó helyen" csapat, de ez elég hülyén hangzana, hiszen Ukrajnára sajnos nem a jó dolgok miatt figyel oda a világ manapság. Mégis, nyilvánvalóan a jelenlegi helyzet is közrejátszik abban, hogy úgymond „felkapták" a bandát, hiszen bár önmagában is rejlik némi egzotikum egy frontcsajos ukrán durvulatban, azért manapság már messze nem számít olyan nagy különlegességnek egy posztszovjet országból érkező metal zenekar, mint akár tíz-tizenöt évvel ezelőtt. Ugyanakkor, ha valaki hozzám hasonlóan ismer külföldön élő ukrán fiatalokat, esetleg multisként a CIS régióval is dolgozik, nagyon jól tudja, hogy ugyanolyan globalizált a világ ott is, mint bárhol máshol, szóval végül is semmi különleges nincs abban, hogy időnként felbukkan egy-egy nemzetközi érdeklődésre is számot tartó banda.

Persze elsősorban a Napalm kiadótól kellene megkérdezni, miért láttak fantáziát a Jinjerben, illetve hogy miért pont bennük látott fantáziát, amikor nyilvánvalóan rengeteg demót kapnak másoktól is. Én személy szerint a szláv kultúrkör és a térség hölgyeinek elkötelezett rajongójaként csöppentem a történetbe kábé akkor, amikor megláttam a koncert egyik hirdetését valahol. A logós zenekari fotó alapján azonnal tudtam, hogy ezt látnom kell. A rutin és az évek azonnal dekódoltatták velem, milyen zenei stílusban mozoghat a banda, és bár ennek az általuk is játszott, kimondottan izgalmas brutál-mixnek szakavatott ismerője ugyan nem, de műkedvelő szimpatizánsa mindenképpen vagyok, azt is régóta tudom, hogy a műfaj igazi ereje, varázsa élőben mutatkozik meg.

Két hazai support is gazdagította a kínálatot, és utólag nem csak borzasztóan röstellem, de rendkívül sajnálom is, hogy a The Tumor Called Marla utolsó dalának a végére estünk be, mert ennek alapján minőségi zúzást produkálhattak a rendelkezésre álló félórában (szintén csajos frontolással). Ugyanakkor mindenképpen követni fogom őket is, mert az utánuk következő Sunset abszolút meghozta a kedvemet ahhoz, hogy vén hülye létemre gyakrabban járjak urbánus hipsztermetál-bulikra, amiben a jelek szerint mi, magyarok jóval erősebbek vagyunk, mint az a hazai rockertársadalom konzervatívabb része szerint illendő volna. Persze lehet, hogy a kezdődő kapuzárási pánik tünete az, hogy tizen-huszonévesek kedvenceivel szórakoztatom magam, de az igazság az, hogy a sunsetes srácok műsoránál random is leragadtam volna, ha például csak úgy beléjük botlok egy fesztiválon. Már az eventhez beposztolt egyik klipjük (a társadalomkritikus dramaturgiájú) is tökre tetszett, és szerintem a magyar nyelvű szövegek is kölcsönöznek némi egyediséget az amúgy nem feltétlenül most feltalált stílusú zúzdájukhoz. Amennyire meg tudom ítélni, leginkább a sok szóból álló nevű, mindenféle core-t ügyesen egybegyúró csapatok hatottak rájuk (ennek megfelelően érdemes lenne esetleg Sunset „from/into/above valami valahol"-típusú elnevezésre átállni, már csak a könnyebben kereshetőség miatt is, lásd a Turbo esetét), de tulajdonképpen ennek manapság semmi jelentősége nincs már, pláne koncerten nem. A „három hipszter plusz egy oldschool metalos arc" kiállású csapat szó szerint berobban a színpadra és ledarálja a közönséget, majd elfogyasztja és a csontokat kiköpködi, ez pedig kimondottan jólesik annak. Lájkoltam (képletesen és szószerint is), és ha tehetem, megyek saját bulira is – és ez egy félig-meddig laikus elismerése.

Nyilván a Jinjer dárálója még erre is rátett egy lapáttal, pláne, hogy ők egy gitárral tolják, ami nemes egyszerűséggel pusztítóan szólt, meglepően rövid beállást követően (persze elképzelhető, hogy ezek a nyúlfarknyi, közvetlenül koncert előtti beállások csak parasztvakításra szolgálnak a délutáni valós után). És bár ahogy mondtam, láttunk-hallottunk már sok hasonlót csajosének-durvulat vonalon, az élő találkozás azt is helyrerakta, ami előzetes lemezhallgatás során kevésbé jött át – magyarán szólva: a koncertélmény kapcsán leesett a tantusz, miért kattantak rá elég sokan a Jinjerre. Minden közhelyes, de igaz megállapítás mellett – Tatjana karizmája és kisugárzása, a durva zene miatta is pozitív kicsengése, a csinos törékeny lány és a marcona zenészek kontrasztja, satöbbi – a leglényegesebb momentum, hogy baromi jók a dalaik (másnap újrahallgatva a Cloud Factory anyagot, simán fel tudtam idézni a repertoárt), és az itt bemutatott új számok alapján valószínűleg szintet is lép majd a zenekar a hamarosan megjelenő új lemezzel. Az eddigi munkásságban tetten érhető progos elemek hallhatóan nagyobb hangsúlyt kapnak majd, ezáltal még ütősebb cucc várható, feltéve hogy arányérzéküket megőrizték dalíráskor. Ilyen szempontból mondjuk kissé meglepőnek tűnik a turné időzítése, de gondolom, a kiadó a fesztiválszezonra akarta időzíteni a lemez kiadását, amit majd évvége-éveleje felé ismét meg lehet majd futtatni egy önálló koncertsorozattal. Egyrészt nagyon remélem, hogy akkor is tiszteletüket teszik majd nálunk a srácok, másrészt kíváncsi leszek, elérik-e azt a státuszt, ami nagytermes Dürer-headlinerré avanzsálja őket, mert a középső helyiséget ezzel a bulival végérvényesen és menthetetlenül kinőtték (kíváncsi lennék arra is, első alkalommal hányan voltak, mert biztos vagyok benne, hogy ott is avatott rajongókat a brigád).

Anélkül, hogy nagy szavakat akarnék használni, fontos megemlíteni, hogy az egész eseménynek volt egy megfoghatatlanul bensőséges hangulata, ami valami zenén túli dologban gyökerezik, szinte biztosra veszem tehát, hogy a magyar rajongók szeretete hazajáró zenekarrá teszi majd a Jinjert. És hogy a pátoszt egy pillanatra félretegyük: a hangos szeretetnyilvánítás mellett olyan moshpitet rendeztek a fanok időnként, hogy csak lestem – itt tehát biztos, hogy nem csak PR-duma a zenekar részéről, amikor az idővonalán nemhogy a turné, de pályafutásuk egyik legjobb koncertjének titulálták ezt a péntek estét. Felesleges tehát túlragozni a témát: divatos vagy nem, marketing vagy nem, eredeti vagy nem (bár tegyük hozzá: aki arcsenemizik a Jinjer kapcsán, nyilvánvalóan egyiket sem ismeri igazán), ami jó, az jó, és végső soron egyáltalán nem számít, kit miért fog meg. A legközelebbi Jinjer-cikkig pedig, bármikor szülessen is az, a Shock! szerkesztőségének álláspontja is meglesz azzal kapcsolatban, hogy akkor az orosz/ukrán neveket magyar vagy angol helyesírás szerint írjuk-e a jövőben.

Fotó: Adrián Zoltán, Dürer Kert