Shock!

Prognosztizálható volt, hogy a Nightwish kitermeli majd a saját oldalhajtásait, és azok közül az ígéretesebbek, izgalmasabbak saját, erős tábort fognak maguk mögött tudni. Sem a Delain, sem az Amberian Dawn nem először járt nálunk, de ha jól érzékelem, most kezdenek nálunk is igazán befutni (az Anneke-féle új formációt direkt nem írtam most ide, hiszen ebben a felállásban ez volt a bemutatkozásuk Magyarországon). Mondhatnám úgy is, aznap este mindenki megtalálhatta a számítását: volt, aki az előzenekar, volt, aki Anneke, a legtöbben pedig a Delain miatt jöttek. Nem nehéz kitalálni, hogy engem a középső fellépő érdekelt, de ha már ott kellett lennem korán, nem késtem le az előzenekart sem.

Az Amberian Dawnt nem ismertem, de nem is csoda, az ilyen szimfo-énekesnős csapatoktól alapesetben a víz lever, és bevallom, sokkal rosszabbra számítottam előzetesen. Ugyan a zenekar valóban Nightwish-light, ennek ellenére rövid műsoruk még engem is meggyőzött. Tök szimpatikus volt a kiállásuk, a zene abszolút fülbemászó, slágeres, együtténeklős. Fogósak a refrének, bemozogták a színpadot, és ugyan az sem az én világom, ha a billentyűs a nézők felé fordított hangszerén játszik, mint ahogy Tuomas Seppälä tette, de ezt fogadjuk el, mivel ugyanolyan műfaji sajátosság, mint black metalban a vicces arcfestésben a nézőkre vetett gonosz vicsorgás. A 2012 óta a zenekarban éneklő hölgy, Päivi „Capri" Virkkunen – aki egyébiránt kevésbé operás torok, mint elődje – hangjában pedig megvan egyaránt az erő, a popzene simulékonysága (hiszen popzenei közegből érkezett), de a kellő dög is. Előadása is meggyőző volt, a záró dal (Cherish My Memory) pedig konkrétan néha tiszta ABBA volt, aminek én csak örülni tudtam. Egyébként ez nem is akkora csoda: utólag utánanéztem, Capri 2013-ban Frida Lyngstadot személyesítette meg egy színpadi musicalben. Kimondottan kellemes bemelegítés volt a koncertjük, legközelebb jöhetnek hosszabb programmal, a Cherish My Memoryt pedig néha titokban majd meghallgatom, úgy, hogy lehetőleg senki ne tudjon róla.

A The Gentle Storm nevet viselő formáció ugyan először járt nálunk, ám idén valamiféle csoda folytán a lemezt promótálandó maga Arjen Lucassen is útnak indult (bővebbet majd az Annekével készült interjúnkban) Giersbergen kisasszonnyal egy rövid akusztikus turné erejéig. Azóta is mérges vagyok a szervezetemre, hogy pont akkor kellett két hétig magas lázzal fetrengenem, így sajnos nem lehettem ott a februári planetáriumos koncertjükön, most pedig csak a fejem robbant szét az egész napos front-miatti fejfájástól, ez meg nem ok arra, hogy kihagyjam Anneke koncertjét, aki szinte a fél Stream Of Passion zenekart magával hozta, hiszen a basszusgitáros Johan Van Stratum és Marcela Bovio (SoP-énekesnő, aki Ayreon-lemezeken is szerepelt) vokálokban segítette ki, a gitárokon a saját zenekarából érkezett Ferry Duijsens, de itt volt a Delain „kishölgye", Merel Bechtold is, aki számomra az est egyik meglepetése volt. A nálam jóval kisebb és vékonyabb (ami azért szép teljesítmény) lány tök ügyes, rokonszenves a kiállása és a színpadi munkája is, és ugyan messziről még inkább fiatal srácnak tűnik, de pár év múlva lehet, hogy jegyezni kell majd a nevét. Az meg mindenképpen dicsérendő, hogy két koncertet tolt le egymás után, noha itt még láthatóan takarékoskodott az erejével.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy bármennyire is rajongok Arjen Lucassen és Anneke van Giersbergen munkásságáért, a The Diary lemez nekem valahogy nem adta meg magát, mert túl folkos, és ez a hozzáadott fűszer finoman szólva nem túlzottan a kedvencem. Egyébként együtt tudok ezzel élni: ha a világ legrosszabb zenészei a világ legbénább dalait adnák elő Anneke mögött, a koncertje akkor is jó lenne, ez nem kérdés. Tengernyi alkalommal leírtuk már, de nem lehet elégszer megismételni: Annekének TÉNYLEG fantasztikus az aurája, és én is csak azt tudom mondani, hogy nem csak hihetetlenül pozitív kisugárzású gyönyörű Nő, akinek csodálatos hangot adtak az égiek, de még humora is van, és bizony csak imádni lehet. Vélhetően neki ez a dolga, hogy pozitív energiát formáljon maga körül, és bizony többet ér pár perc a koncertjéből, mint egy tucat ál-ezoterikus lélekgyógyító kurzus vagy Facebook-falra kipostolt ostobaság. Egyébiránt még akkor is végtelenül nőies tud maradni, amikor a mikrofonállványt egyik kezével fogva, térdig hajolva teljes erőbedobással headbangel – lehet tanulni tőle, csajok!

Kilenc dalt hozott a zenekar, köztük öt Gentle Stormot (Heart Of Amsterdam, Brightest Light, The Storm, The Greatest Love, Shores Of India), és bizony így élőben meggyőztek arról, hogy tegyek még egy próbát a lemezzel, bár tartok tőle, hogy az efféle nagyon folkos dolgokkal soha életemben nem fogok barátságot kötni. Volt még két Mandylion-korszakos szám (Eléanor és a Strange Machines), és utóbbiról azonnal bevillant: ugyan ki nem énekelte üvöltözve a '90-es évek közepén, hogy I wanna do centuries in a lifetime, and feel it with my hands, touch the world war II and Cleopatra, flying? Én speciel elég sokat. Az Agua de Annique-érát a Witnesses jelenítette meg, a Devin Townsendes sok közös alkotás közül pedig a Falloutot kaptuk. Nyilván lehetett volna még tengernyi más dalt is választani pluszban, akadt némi hiányérzetem, hogy mi lett volna még jó, de az idő adott volt, ennyi fért bele, legközelebb több lesz talán. Ahogy láttam, az egyre gyarapodó nézősereget is szépen megmozgatták, szóval bízom benne, hogy jövőre újra láthatjuk itthon Annekét.

A Delain is teljesen fehér folt volt számomra, akárcsak az első zenekar. A nevüket ugyan ismertem, de soha életemben nem hallgattam meg a 2006 óta megjelentetett négy album egyikét sem. Igaz, mi sem prezentáltuk agyon őket, a 2011-es Masters Of Rockon pedig finoman szólva nem lehettek még túl jók. Persze azóta sok víz lefolyt a Dunán is, és jártak párszor nálunk mérsékelt sikerrel, de talán a nagy áttörést az hozza meg számukra itthon is, hogy idén a Sabaton és a Nightwish is elvitte őket turnéra, és ugye nekik elég nagy a bázisuk, hiszen hasonlóan egysejtű, könnyen befogadható zenét játszanak. Fogalmam sem volt tehát, mire számíthatok, azon kívül, hogy ez itt az említett Merel Bechtold gitároslány főzenekara, és bizonyára még jobban odateszi magát (odatette), valamint ott volt még az a tény is, hogy Charlotte Wessels énekeshölgy megtévesztően hasonlít egy kolléganőmre (a hajszínt kivéve).

Kezdődött tehát a koncert: középen a magasba emelve, sejtelmes fényekkel megvilágítva nem a dobcuccot, hanem Martijn Westerholtot nézhettük a billentyűi mögött (de legalább nem fordította felénk, plusz tíz pont), a dobcucc a rendezői balon, a két gitáros folyamatosan futkározott ide-oda, és nonstop ment a kontakt a közönséggel (említsük meg Timo Somerst, aki a zenekar női rajongótáborának nyújtott vizuális táplálékot). A koncert negyedik-ötödik dalánál azon tűnődtem, hogy ez nettó popzene: ha kivesszük belőle a gitárokat, akkor bármelyik dizsiben simán megállnák a helyüket a dalok, a refrének, énekdallamok rendben vannak, kimondottan elsőre ható, fogós dallamokat hoz Charlotte, másodszor pedig tuti énekelni fogod vele. Ezzel persze semmi probléma nincsen, sőt, nagy rajongója vagyok a „seggrázós metalnak" is, ez pedig bőven az volt. Egy szavam nem lehet, nagyszerűek voltak, bónuszként néha még a riffek is meglepően bedurvultak. Igazából az volt csupán a „bajom", miképp tudnak ENNYI slágert írni, mert a zenéjük hátulütője bizony pontosan ez: egyben hallgatva (ha hozzám hasonlóan nem ismered a csapat munkásságát) valamelyest összemosódnak a számok, és egy végtelenített, magával ragadó cukormáznak érzed az egészet, amiben tök jó megmerítkezni, de utána marhára ragacsos maradsz.

Egyébként totálisan érthető, miért fog meg ez a zene a lehető legkülönfélébb életkorú és láthatóan totálisan más közegből érkező rajongókat: könnyen befogadható, fülbemászó, szórakoztató, kikapcsol, még érzések is akadnak benne, és láthatóan produkcióként is egyben vannak már. Rájuk is simán rá lehet mondani, hogy a Nightwish és a Within Temptation (helyenként nekem a Tägtgren-féle Pain is felötlött) szerelemgyereke, nincs is ezzel gond. Szubjektíven nézve számomra kicsit sok volt, illetve bizonyos szempontból meg túl kevés, de nem is nekem kell megfelelniük, nem az én területem ugye. Objektíven nézve meg csak azt tudom mondani, hogy remek koncert volt, adtak energiát és kaptak is, és ki tudja, ha legközelebb erre járnak, lehet, hogy újra megnézem őket. Soha rosszabb csütörtök estét!