Shock!

Bár még csak február közepe van, bátran ki merem jelenteni, hogy az év egyik legjelentősebb rockzenei eseményén már túl vagyunk. Nem azért, mert a világ egyik épp aktuális szenzációja járt az országban, hanem azért, mert egy olyan kultikus figurát láthatott a Népligetbe ellátogató közönség, akit méltán tekintenek sokan zseninek, és ráadásul összeakadni sem éppen könnyű vele. A holland Arjen Anthony Lucassen saját bevallása szerint sem állt színpadon nyolc éve, a jég azonban végre megtört. Szerencsére pedig épp nálunk, az Anneke Van Giersbergen társaságában lejátszott, rövidke akusztikus turné első koncertjét ugyanis épp a Planetáriumban tartották.

Ha netán elsőre nem ugrik be, ki is ez a bizonyos Lucassen, talán az Ayreon név hallatán már kezded kapiskálni, kiről van szó. Arjen gyakorlatilag egyszemélyes felelőse az Ayreon- (illetve Star One-, Guilt Machine-)lemezeknek, így minden joggal istenítik a progresszív metal szerelmesei. Fellépő társa pedig az az Anneke, aki nagyjából húsz éve tűnt fel a The Gathering frontján, az utóbbi csaknem egy évtizedben pedig szólóban vált a színtér legjobb énekesnőjévé. Zseni ő is tehát, csak épp vokalistaként, hiszen ha akár csak egyszer is volt szerencséd látni élőben, nyilván egyetértesz velem abban, hogy a komplett mezőnyt megeszi reggelire. Tarjástól, mindenestől. Szóval két igencsak nagy kaliberű formát láthattunk a Planetárium miniszínpadán, a jegyek pedig szépen el is keltek a bulira, a szervezők talpraesettségének hála, sikerült azonban pótszékekkel még néhány érdeklődőnek helyet találni. Aki pedig végül bejutott, minden bizonnyal életre szóló élménnyel lett gazdagabb.

Első hallásra semmi eksztatikus nincs abban, ha egy nő és egy férfi kiáll két akusztikus gitárral a színpadra, és előad néhány saját dalt, illetve feldolgozást. Az viszont nem mindegy, hogy ki az a bizonyos két ember, hiszen ahogy nevében is benne van, az előadóművészet nem szakma. Valamennyire meg lehet tanulni persze, de az igazi zsenik erre születnek. Anneke kapcsán százszor leírtuk már, hogy fantasztikus hangján kívül kisugárzása is rengeteget ad hozzá a koncertjeihez, most pedig azt is megtudtuk, hogy Arjen pont ugyanilyen. Jobb szót nem tudok: egész egyszerűen végtelenül cukik voltak mindketten. A zene és a közönség szeretete, báj, alázat sütött róluk, arroganciának nyomát sem lehetett érezni a pároson. Két embert láttunk, akik végtelenül élvezik, hogy muzsikálhatnak nekünk, mindehhez pedig Arjen láthatóan meg is volt szeppenve kicsit.

Mikor nyolc óra után nem sokkal mindenki elhelyezkedett a Planetárium kényelmes székeiben, egyszer csak elsötétült a terem, majd Anneke mosolyogva felsétált a zsebkendőnyi pódiumra, és a Beautiful One című Agua de Annique-számmal megkezdődött a varázslat. A mindig mosolygós, vöröshajú énekesnő ezúttal talán még a tőle megszokottnál is jobban tündökölt: közvetlenségét és jó kedvét mi sem mutatta jobban, mint hogy többször is előfordult vele, valamelyik sorba belekuncogott. Műsora két dal kivételével csak feldolgozásokból állt, az viszont mindegy volt, hogy Pink Floydot, Bruce Springsteent vagy épp egy olyan meghatározó slágert énekel, mint Chris Isaak Wicked Game-je, mindegyik remekül állt neki. Sokszor dicsértük már megdöbbentő hangját (nem sütöm el ezredszerre is a telefonkönyves mondatot), de ahogy sok esetben negyven-ötven centiről énekelt a mikrofonba, az valóban lélegzetelállító volt. Nyolcszámos előadását a U2 Drowning Manje zárta, majd elérkezett végre az a pillanat, amire a jelenlévők többsége igazán várt. Mert tény, hogy Annekét hallani mindig élmény, a fő vonzerő azonban most a holland remete és varázsló, Arjen Anthony Lucassen eljövetele volt.

A koncert előtt meg sem fordult a fejemben, hogy ennyien szerethetik idehaza Arjen és az Ayreon művészetét, de a Planetáriumot csurig megtöltő közönségről rögtön lejött, hogy nem csak véletlenségből keveredtek ide. Bár a nemsokára érkező Gentle Storm-anyagról elsőként elővezetett Endless Sea-t is megtapsoltuk, az igazi üdvrivalgás akkor érkezett, amikor belekezdtek az Ayreon-szerzemények sorába. A Day Six: Childhood is fantasztikus volt, de túlzás nélkül állíthatom, hogy az Into The Electric Castle dalai hozták meg igazán a katarzist. Nem véletlen, hogy négy is elhangzott közülük, hiszen bár az Ayreon kései cuccai is egytől-egyig hidegrázósak, a fanok nagy részének egyértelmű véleménye, hogy az 1998-ban kiadott harmadik, dupla lemez Arjen csúcsprodukciója.

Mivel sok esetben kifejezetten mesélősek, utaztatóak és rétegzettek az Ayreon-dalok, nyilvánvaló, hogy jelentősen leegyszerűsítették, illetve lerövidítették őket, hogy két akusztikus gitárral, illetve egy vagy két énekhanggal is elő lehessen őket adni. A fő motívumok ettől még megmaradtak, azon pedig jót mosolyogtam, hogy Arjen több esetben is Annekétől kapott némi mankót egy-egy belépésnél vagy indításnál. Hiába zeneszerző zseni az ember, élőben ettől még neki is jól jöhet a segítség, főleg az énektémák terén. Az apró bakik persze egyáltalán nem voltak zavaróak, sőt, kifejezetten hozzátettek a koncert egyébként is nagyon közvetlen és barátságos, családias hangulatához. Amit korábban Anneke kapcsán leírtam, az ugyanis Lucassenre is messzemenőkig igaz: a sáskaszerű, hórihorgas holland szintén nagyon kedves személyiség, kettejük kisugárzása pedig tényleg szinte beragyogta a termet. A hangulathoz a Planetáriumnak is sikerült hozzátennie valamicskét, hiszen több dal alatt is élvezhettük a kupolára vetített csillagképek vagy a fel-felvillanó villámok okozta élményt. A legnagyobb geg pedig kétségkívül az volt, mikor a saját idegenségével viccelődő Arjen fölé egy repülő csészealjat vetítettek.

Míg Anneke műsora feldolgozásokra épült, a duettben előadott programmal épp fordított volt a helyzet: a The Beatles A Day In The Life-jának feldolgozásán kívül kizárólag Gentle Storm- és Ayreon-dalok voltak terítéken, illetve a ráadás első számaként eljátszott Strange Machines a The Gatheringtől. Remélem, tényleg lesz abban valami, hogy Anneke és Arjen közös lemeze leginkább ezt a vonalat viszi majd tovább, e lassan húszéves dal ugyanis még mindig hidegrázós. Bár szeretem Anneke popos cuccait is, még mindig drukkolok azért, hogy egyszer visszataláljon ahhoz a világhoz, amit anno anyazenekarával oly tökéletesen műveltek. A Castle Hall egyike talán a valaha született legjobb Ayreon daloknak, így zárásként is tökéletes volt, majd néhány perc elteltével már mosolyogva dedikáltak, beszélgettek és fotózkodtak mindketten, csaknem egy órán keresztül, a zenei élményen túl néhány személyes pillanatot is megosztva a rajongókkal. Le a kalappal, minden szempontból!

(Már csak a margóra jegyzem meg az est azon apró pikantériáját, miszerint a koncertet mindössze néhány nappal azt követően tartották, hogy egy bizonyos akusztikus feldolgozás komoly vihart kavart a médiában. Bár álláspontom valahol a két szélsőség között helyezkedik el, elgondolkodtató, hogy ha valami, hát ez az előadás tényleg megérdemelt volna némi figyelmet rockzenén kívüli területekről is. Mégsem lehetett még csak említés szintjén sem hallani róla.)

Fotó: Polgár Péter