Igazság szerint szinte érthetetlen, hogy Arjen Lucassen és Anneke van Giersbergen eddig nem vágott bele ebbe a kollaborációba, annyira mellbevágóan nyilvánvalónak tűnik. Oké, számos kisebb-nagyobb vendégszereplés előfordult már korábban, és Anneke részt vesz a nem kicsit várós őszi Equation Theater produkcióban is, de teljes lemez, sőt, formálisan rendes zenekar csak most lett a dologból. Ráadásul az a nem teljesen magától értetődő helyzet állt elő, hogy nem pusztán két zseni egymás mellé állításáról van szó, hanem két nagyszerű, egymással minden szempontból kiválóan összeillő és egymást művészileg inspiráló zenészről, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy az angyali énekesnőnek még némi turnézásra is sikerült rávennie a hórihorgas trubadúrt, ami köztudottan nem egyszerű dolog. Sajnos a februári koncertekről objektív okokból lemaradtam, amit a hallottak alapján azóta is rettenetesen bánok, de a The Diary azért valamilyen szinten kárpótol.
Amennyire az információ-morzsákból tudni lehet (és Lucassen mester ezeket mindig is igen bőségesen igyekezett a rajongók elé szórni), a lemezt tokkal-vonóval hamarabb összerakták, mint én ezt az ismertetőt, ám a szokásos lucasseni aprólékos kidolgozáson ennek természetesen a legcsekélyebb nyoma sincs. Sőt, hajlamos vagyok azt mondani, hogy az album – különösen az akusztikus gentle változat – még Arjen eddigi dolgaihoz képest is kiemelkedően komplexre és rétegzettre sikeredett hangszerelés szempontjából. Bár személy szerint mindig is Lucassen szigorúbban megszólaló dolgait szerettem elsősorban, ebben az esetben egyértelműen az akusztikus verzió rejti az izgalmasabb zenei megoldásokat. Szándékosan a zenei megoldásokról és nem magukról a dalokról beszélek most, hiszen ezek felépítése gyakorlatilag száz százalékban megegyezik a két lemezen, vagyis a storm változatban sincs semmi baj magukkal a számokkal, de ez a hagyományosabb, rockos megközelítés ha nem is alapjáratnak, de kevésbé váratlannak tűnik (természetesen csakis Lucassen szintjén, és az akusztikus verzióval összevetve).
A zeneszerzés természetesen ezúttal is Arjen territóriuma volt, de kizártnak tartom, hogy Anneke valamilyen szinten ne folyt volna bele a munkálatokba a szövegek megírásán túl is, mert annyira jellegzetesen az ő dallamvilága a teljes lemez. Hihetetlen, hogy még huszoniksz év után is képes olyan lúdbőröztetően szárnyaló és mások által valószínűleg elénekelhetetlenül bonyolult énektémákat olyan végtelen természetességgel és erőlködés nélkül elővezetni, hogy csak nézek ki a fejemből. Egymaga is képes egy teljes kórust helyettesíteni, így nem is igazán hiányzik az a fajta változatosság, ami a vokalisták tekintetében az Ayreon / Star One / satöbbi lemezeket általában jellemzi. Annyira sokszínű az orgánuma, hogy az egyébként megszokott aprólékossággal kidolgozott – ugyanakkor Lucassenre nem jellemző módon a 17. századi Hollandiában játszódó –, többszereplős sztori is könnyedén életre kel.
A Gentle Storm abban is némileg eltér az eddigi életműtől, hogy a billentyűknek, illetve a progos-pszichedelikus zenei világnak jóval kisebb tér jut a szokásosnál. Sőt, mindez lényegében teljesen hiányzik. Az akusztikus változatban ez persze evidens, de helyenként kifejezetten súlyosra fazonírozott storm-variáció is sokkal egyértelműbben gitárközpontú – rengeteg szimfonikus/akusztikus díszítéssel fűszerezve –, mint lényegében bármi, amit eddig Lucassentől hallhattunk. A szimfonikus, helyenként reneszánsz, máshol kelta elemek beemelése pedig azért különösen mesteri, mert a dalok ezek eredményeként nem olyan műanyag, giccses atmoszférát árasztanak magukból, mint sok más hasonszőrű próbálkozás (szándékosan nem említek konkrét neveket), és ezért a végeredmény is kifejezetten szerves, természetes. Hallgasd csak meg például a Heart Of Amsterdam vagy a Greatest Love rétegzett instrumentális betéteit, milyen magától értetődő természetességgel illeszkedik a hegedű a gitárszólóhoz, helyenként egyenesen átvéve annak szerepét! Többek között ezért is lengetem a kalapomat, hiszen a mester annak ellenére sem tud unalmassá és kiszámíthatóvá válni, hogy lényegében évente jelentkezik egy-egy hasonló kaliberű eposszal.
A lemezt nemhogy nem tudtam megunni az elmúlt bő két hónap alatt, hanem inkább csak egyre jobban rákattantam, így apránként a pontszámom is szépen feljebb kúszott, ahogy folyamatosan újabb és újabb, rejtett részletek bontakoztak ki. Ha nagyon szigorú akarok lenni, akkor a storm-verzió némileg kevesebb újdonságára egy nyolcast adnék, de az akusztikus verzió mágiájával és Anneke megkerülhetetlen zsenialitásával együtt az átlag megint nem bír kilencnél kevesebb lenni. Egyszer majd biztos csinál rossz, vagy akár csak középszerű lemezt is Arjen, de ha Annekét választja alkotótársnak, akkor ennek azért elég kicsi a valószínűsége.
Hozzászólások