Shock!

Négy éve egy napon csak úgy unottan kószáltam a neten, amikor megakadt a szemem egy lemezborítón: sárgás-vöröses háttér előtt egy vérszomjas tigris acsarog támadásra készen, mögötte valamiféle bizarr aknára emlékeztető óriási koponya lebeg, aminek szemgödreiből lángnyelvek csapnak elő. A festmény elsőre az elborult, LSD-be áztatott '70-es éveket idézte, de rejlett benne valamiféle modern nemtörődömség is, ami miatt azonnal megéreztem a fülemben a viszketést. A lemez a 2012-es Ambush volt, a csapat pedig a Tygers Of Pan Tang, amiről már addig is hallottam ugyan, de a zenéjük addig valahogy elkerült.

Pedig a britek bizony nem mai gyerekek: 1978-as alakulásukkal vastagon részt vettek a brit heavy metal új hullámának mozgalmában, ám mint az lenni szokott, idővel a felálláson kívül a zenéjük is megannyiszor újraformálódott. Toltak az évek során bluesos hard rockot, AOR-hatású muzsikát, náluk is beköszöntött a '80-as évek második fele a tempós, dögös témákkal és a szintetizátorral felszerelt, Def Leppard- és Bon Jovi-ihlette megadallamos kórusokkal, hogy a '90-es évek inaktivitása után visszatérjenek, és bepótolják, amit elmulasztottak. Az Ambush, akárcsak a 2000-es években született elődei, már azt a régmúlt stílust elevenítette fel, amit hívhatunk street rocknak, vagy csak egyszerűen dallamos rocknak, vagyis pimasz, dögös és mocskos, telepumpálva élettel.

Most, négy év elteltével itt a folytatás, és a zenei irány továbbra is változatlan, az igazi kérdés inkább csak az volt, meg tudja-e majd ugrani a Robb Weir vezette zenekar az előző lemez szintjét. Az alig háromnegyed órás friss anyag mindenesetre rögtön egy olyan belevaló dallal indít, aminél az embernek kedve lenne azonnal motorra ugrani, és végigdübörögni az autópályán. Az Only The Brave igazi „élj veszélyesen" nóta, olyasféle, amilyenből a '90-es években minden valamirevaló dallamosan mocskos, mocskosul dallamos bandának szerepelt legalább egy az aktuális lemezén. Az egyetlen őstag, Weir jó érzékkel csupa fiatal zenésszel vette körbe magát, ami érződik is az albumon. Csak úgy duzzadozik a korong a belepréselt energiától, mintha egyenesen 1992-be repülnénk vissza, amikor a ma már öreges, megfáradt zenével erőlködő csapatok is tudták még, merre keressék a töküket (Tyketto, khm, Hardline, khmkhm).

Húzós középtempóval hódít a Dust, a 2004 óta az együttesben süvöltő Jacopo Meille pedig itt is óriásiakat énekel, mint ahogy az egész lemezen. Orgánuma engem leginkább a steelheartos Miljenko Matijevic hangjára emlékeztet, bár Meille torka némileg szőrösebb, karcosabb. Ezt az adottságát szépen ki is használja a pofátlanul aerosmithes Glad Ragsben, ami egyébként az egész lemez egyik legjobbja is. Számomra az Ambush egyik vonzerejét az jelentette, hogy egyetlen ballada vagy lírai dal sem kapott rajta helyet. Az új korongon ezzel szemben két lassút is kapunk: a Painkiller-riffel felvértezett, iszonyat ökölrázós Never Give In után felcsendülő The Reason Why olyan síró-rívó gitárszólóval indít, amiből egycsapásra nyilvánvalóvá válik, mi következik, Meille andalító verzéjét azonban egy üdítően felemelő refrén követi, ami némileg javít a nóta tucat-líraiságán. A következő merengésre két tempózós darab után kerül sor: a nosztalgiázós, de kellően belevaló Do It Againt és a szájgitár-intróval nyitó, amúgy nagyon quietriotos I Got The Music In Me-t váltó Praying For A Miracle amolyan fél-lírai, borongós hangulatú szerzemény, amelynél szintén a kötelező kör szagát érzem. No de a zárásban a csapat ismét a gázpedálba tapos: marha jó az apokaliptikus Blood Red Sky, meglepő húzás az akusztikus Angel In Disguise (na, így kell érdekessé tenni a balladázást!), az utolsóként előrobogó The Devil You Know pedig már ugyan nem mutat fel semmi újat, csak szimplán kellemes, húzós kis nóta.

Nem állítom, hogy a Tygers Of Pan Tang nélkül összeomlana a rockszíntér, mint ahogy azt sem, hogy ez a világ legeredetibb zenekara. Viszont amit csinálnak – azaz egy ereje teljében lévő, remek hangú énekessel reszelik azt a fajta muzsikát, ami a '80-as évek végén, '90-es évek elején igen rövid ideig élt, s utána is csak keveseknek sikerül igazán megidézni azt a hangulatot – mindenképpen komoly teljesítmény. Ha szereted az olyan bandákat, mint a Bad Moon Rising, az XYZ vagy a Hurricane, akkor a brit tigriseknek is érdemes egy esélyt adnod, mert idén ennél dögösebb lemezt aligha találsz.