Noha a kommentszekció nem nagyon értett velem egyet, én a magam részéről láttam a rációt a Bad Wolves 2018-as Disobey debütjében, noha a dolog kiszámítottsága természetesen messziről üvöltött az első pillanattól kezdve. A csapat ugyanakkor profi módon létrehozott egy működőképes elegyet a brutálmetal és a jellegzetesen amerikai rádiórock közötti mezsgyén, a dalaik egy része kimondottan tetszett, és mindez a Five Finger Death Punch úthenger menedzsmentjének támogatásával elég szépen el is indította őket a térképen. Bár ehhez persze szükség volt Dolores O'Riordan tragédiájára és a Zombie feldolgozásra is, ezt azért mindenképpen muszáj most is megemlíteni.
A N.A.T.I.O.N. egyelőre nem tűnik olyan instant sikernek, mint az első album – miközben a Disobey hajszál híján feljutott az amerikai Top 20-ba, ez a kettes lemez csak a 78. helyig kapaszkodott a Billboardon –, viszont zeneileg egyértelmű az előrelépés. Ezen persze nincs mit csodálkozni, gyakorlatilag folyamatosan turnéznak az őket véres kardként hurcoló Death Punch előzenekaraként, az arénákban meg nincs mellébeszélés, ott muszáj teljesíteni, mindent bedobni. Vagyis kiforrottabb, egységesebb a végeredmény, az ötös még inkább kezd rátalálni a saját útjára. Mindez persze nem jelenti azt, hogy mindenki oda meg vissza lesz tőlük, főleg az Atlanti-óceán ezen oldalán: ez jellegzetesen amerikai megoldásokkal operáló, amerikai fülekre kalibrált zene, ami egy bizonyos szintig működhet errefelé is, de nyilvánvalóan odaát találhatja meg a maga igazi terepét.
Az egyes Bad Wolves-lemezt azokon a pontokon találtam a legmeggyőzőbbnek, amikor Doc Coyle elővette azokat a bizonyos God Forbidot idéző, lánctalpas-precíziós riffszörnyetegeket. A N.A.T.I.O.N.-ön is akadnak ilyenek, de a csapat összességében mégis inkább a dallamosabb, slágeresebb irányba indult el. Mindez már az igazán meggyőző I'll Be There és No Messiah nyitó kettősében is tetten érhető, noha ezekben még pont főszerepet kapnak Doc összekeverhetetlen riffjei is. Tommy Vext énektémái viszont már itt is roppant hangsúlyosak, már a kezdőnóta szóköpködős-üvöltős verzéi is a fülbe ragadnak, a melodikus refrénekről már nem is beszélve. A No Messiah utóbbi téren a csapat eddigi egyik legjobbja vérbeli arénarockos kórusával, ez nem is kérdés. De még a legdurvábbnak tekinthető tételek, a Foe Or Friend és a záró LA Song is gyorsan fülbe ragadnak.
Miközben a súlyos szerzeményekben itt-ott egészen olyan hatást kelt a Bad Wolves, mintha csak valamiféle ízig-vérig amcsi választ akarnának adni a Soilworkre, a rádiósra szabott dalaik inkább az amerikai kontinens legészakibb országa felé mutatnak. Magyarán szólva a Killing Me Slowly, a Sober vagy a Heaven So Heartless hallatán csak az nem fogja a Nickelbacket emlegetni, aki életében nem hallott tőlük semmit, de még a rockos húzású Learn To Walk Again is inkább rokon Chad Kroegerék masszívabb témáival, mint a God Forbiddal. A Better Off This Way pedig egy fokkal még ezeknél is tovább lép, ez ugyanis egy nettó rádiós poplíra Amerikának. Viszont ezek is professzionális módon összerakott, a maguk viszonyrendszerében nézve tényleg egészen parádésan meghangszerelt darabok, ezt nem lehet nem hallani.
Természetesebben, szebben szól ez a lemez, mint az első, a dalok színvonalát tekintve összességében nagyon nagy üresjáratot sem érzek a N.A.T.I.O.N.-ön, így ha csak egy különösebb gondolkodást nem igénylő, szórakoztatóan kommersz, de erős dallamokkal, okosan megírt számokkal telepakolt rock/metal-lemez a vágyad, simán ajánlom a zenekart. Ha meg nem bírod elviselni az ilyesmit, úgyis herótod lesz tőlük, ezzel nincs mit kezdeni. A totális önismétlésbe fulladt, nagyon durván kaptafára dolgozó jelenlegi Death Punchnál ugyanakkor lazán jobbak a Bad Wolves dalai. Kíváncsi vagyok, mit villantanak majd élőben Zoliék meg a Megadeth előtt az Arénában.
Hozzászólások