Shock!

Új metalcsapatok viszonylag ritkán nyitnak az amerikai listák felső traktusában, de a Bad Wolves e fehér hollók körébe tartozik. Persze a csapat eleve jókor volt a jó helyen, még ha mindez jelentős mértékben egy tragédiának, Dolores O'Riordan halálának tudható be, aki ugye pont az azelőtti este halt meg, hogy vendégszerepelt volna a csapat The Cranberries-feldolgozásában. A Five Finger Death Punch egyetlen Zoltan Bathoryja által vezetett menedzsment pedig jéghideg profizmussal, azonnal lépett is: a Zombie tisztelgésnek címkézett átértelmezése már a következő héten megjelent, a banda meg egyből hatalmasat ment vele a tengerentúli rádiókban. A single azóta bearanyozódott, az album pedig helyből a Billboard-lista 23. helyén startolt. A Bad Wolves ráadásul helyből a Death Punch és a Breaking Benjamin közös arénaturnéján mutatkozhat be odaát. Hatékonyságból csillagos ötös...

Mondanom sem kell, ez az egész nekem sem tette túl szimpatikussá a farkasokat, még akkor sem, ha a dal teljes bevételét felajánlották Dolores családjának. Ami amúgy szép húzás, csak hát ugye a nótát eleve ő írta, szóval a bevételek legnagyobb falatját jelentő szerzői jogdíjak amúgy is őt és családját gazdagították volna, mondatja velem az a fránya rosszindulat. Viszont a zenekarban egyik kedvenc 21. századi metalbandám, a sajnos pár éve jobb létre szenderült God Forbid agya, Doc Coyle gitározik, a dobos a Devildriver volt gőzhengere, a túlzás nélkül zseniális John Boecklin, a fronton pedig Tommy Vext áll, akit a Divine Heresyben ismerhettünk meg (de Zoliékat is ki szokta segíteni, ha Ivan Moody éppen túlságosan összegabalyodik a démonjaival). Szóval félretettem az előítéleteimet, és adtam a lemeznek egy esélyt. Amit aztán nem is bántam meg.

Papíron a Bad Wolves amolyan másodrendű Death Punch-kisöcsinek tűnhet, de ennél azért szerencsére jóval sokrétűbb a történet. Kétségtelen: a banda tökéletesen alkalmas arra, hogy újabb arénasztárrá fejlődjön odaát, zeneileg viszont nem csak súlyosabb, de sokkal összetettebb és változatosabb is a másik csapatnál. Ezáltal pedig lényegesen izgalmasabbak is, mint az utóbbi években már csak ugyanazokat a paneleket variáló Bathory-cég. A nyitó Officer Downban például mindjárt egy olyan lánctalpas riffet vezet elő Doc és gitártesója, Chris Cain, ami akár a God Forbidban is jól mutatott volna. Aztán persze beérkezik Tommy, és a szövegköpködős üvöltözéssel vegyített dallamos énektémák más irányba viszik a szerelvényt, de a végeredmény így is meggyőző. Akárcsak a folytatás, legyen szó a ritmusközpontúbb Learn To Live-ről, a súlyos, de mégis rockosan húzós, bivalyerős refrénnel ellátott No Mastersről, a precíziós riffelést ismét egy remek kórussal oldó Jesus Slavesről. A lemez vége is kimondottan meggyőző lett a feszülten menetelő The Conversationnel, a Boecklin hiperintenzív témáira passzintott Shape Shifterrel és a neo-groove/thrashes szaggatásokat, sőt, blastbeateket Vext elsőrangú dallamaival elegyítő Toast To The Ghosttal.

Ha nevekkel kell körbelőnöm a muzsikát, a Howard Jones-féle Light The Torch egy áramvonalasabbra húzott változata ugyanúgy szóba kerülhet, mint a modernkori All That Remains egy egységesebb, jobb dalokkal operáló verziója. Mint ebből is sejthető, a Death Punch zeneileg nem igazán meghatározó: az alapot itt sokkal inkább a klasszikus extrém metal és annak 21. századi leágazásai jelentik, csak éppen ezt az elegyet egy dallamcentrikus, könnyen emészthető formában tálalják. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy a Remember When All That Remainsbe oltott Nickelbackje ennek ellenére nem működik, mert azonnal a fülbe ül, ezt el kell ismernem (meg azt is, hogy Tommy az egész lemezen veszélyesen jó). Ugyanakkor a Diamante-tal megerősített Hear Me duett cukrossága nekem sok, a Zombie-t meg sajnos már eredeti változatban, 14 éves koromban is rühelltem, amikor félóránként nyomatták az MTV-n. A feldolgozás ráadásul hiába lett bombasiker, tipikus példa a teljesen értelmetlen „metalbanda-régi-slágert-dolgoz-át" formulára: csak eljátsszák kicsit zorkóbb gitárokkal, és kész.

Mint mondtam, nem indult nálam nyerő pozícióból a Bad Wolves, de a lemez minősége előtt végül mégis muszáj fejet hajtanom. Igen, ez mainstream metal, nem különösebben eredeti és nem is klasszikus értékű, viszont a csapat tud dalokat írni, ezt értelmetlen kétségbe vonni. Mint ahogy hallhatóan figyeltek az egyensúlyra, és szerencsére FFDP-s, mondókás lebutítottságról sincs szó: sok apró finomságra kapja fel az ember a fejét menet közben. Szóval már csak Doc miatt is drukkolok nekik, ha pedig összejön a nagy áttörés, még egy arénabanda biztosan nem fog megártani a műfajnak.