Shock!

Adott a világ egyik vezető metalcsapata, akik szinte napra pontosan öt évvel utolsó itteni bulijuk után térnek vissza a fővárosba. Mellettük ott egy underground, de a maga műfajában szintén gyakorlatilag mindent elért zenekar, meg (hivatalos infó, mielőtt még) kétszáz fő híján tízezer ember a lefedett felső karéjokkal, de maximálisra növelt küzdőtérrel operáló Arénában. Papírforma szerint egy ilyen estével nem nagyon lehet lyukra futni. Jól is éreztem magam a Slipknot negyedik – önálló fellépésként második – magyarországi koncertjén, de összességében sajnos nem tudom azt mondani, hogy maradéktalanul elégedetten távoztam a végén.

Zeneileg kimondottan nagyra tartom és szívesen hallgatom a Behemoth utolsó néhány lemezét – különös tekintettel a The Satanistre, de a legutóbbi I Loved You At Your Darkestet is sokat pörgettem –, a csapat imázsa, szövegvilága és zavaros ideológiai katyvasza azonban mindig is fárasztott. Ezért aztán kicsit már alapból húztam a számat, amikor a kétoldali kivetítőkön Magyarország kontúrjaira montírozott fordított kereszt jelezte: indul a szeánsz. A közönség többségének persze ennyi is elegendőnek bizonyult az őrjöngéshez, és el kell ismerni, a színpadi show összességében már a nyitó Wolves Ov Siberia során is minden várakozásomat felülmúlta a tüzekkel, a szúrós, mégis sejtelmesen éteri fényjátékkal meg a banda szigorú kiállásával. Viszont a minimálisnál is kevesebb türelmem van a hagymázos keresztényellenességhez meg a hasonló dedós hülyeségekhez, így nem tudtam, mennyire leszek képes rájuk hangolódni. Aztán nagyjából a harmadik dal, az amúgy is nagy kedvenc Ora Pro Nobis Lucifer gonosz riffelése hallatán azon kaptam magam, hogy nem is foglalkozom ilyesmikkel, és élvezem a műsort.

A Behemoth sűrű black/death/dark-keveréke persze nem arénák színpadára való, de a zenekar ma már eljutott egy olyan szintre, hogy nem kell alapra venniük a látványt, és mindez a zenével párosulva totálisan kerek produkciót eredményezett. Pedig vékony jégen egyensúlyoztak: a tinédzseri megalapozottsággal ki-tudja-mi-ellen lázadó, szigorú arccal bepózolt negyvenes férfiak látványa roppant kínos tud lenni, Nergalék azonban szerencsére nem kizárólag erre támaszkodnak. Így a banda még azzal együtt is meggyőző volt, hogy a sima állórészen borzasztó porszívóhangzással szólt az egész program. Persze mint tudjuk, az autentikus black metal csak akkor jó, ha szar, tehát az igazi puristáknak valószínűleg tetszett volna, hogy semmit sem hallani normálisan. Ez a réteg azonban érzésem szerint már rég lemondott a Behemothról, hiszen nem kizárólag ötven beavatott hallgatja őket otthon, a mamahotelben, szóval a megjelentek vélhetően nem bánták volna, ha normálisan dörrennek meg. De elöl állítólag lényegesen élvezhetőbbnek bizonyult a sound, és a közönség azért hátrább is vette az adást: Nergal gyakorlatilag egy szót sem szólt a dalok között, de ahogy intenzíven darálták egymás után a számokat, amellett nem lehetett szó nélkül elmenni. A végén még egy elég méretes circle pit is kialakult a hátsó traktusban teljesen spontán módon, amire például a főbandánál nem volt később példa.

Nem játszottak egyébként metronómpontossággal, a szélvész ütemek néhol kicsit csúszkáltak, de a Behemoth lemezen sem valami dekompresszált egyenhangzású precíziós gépezet, hanem lélegzőbb, természetesebb soundban gondolkodnak – a magam részéről abszolút nem zavart a dolog. Hátul ótvar hangzás ide vagy oda, szerintem simán voltak olyan jók ezen az estén, hogy a napokban olyanok is rájuk keressenek mondjuk a Bartzabel vagy az Ov Fire And The Void alapján, akik korábban nem ismerték őket. Azt mondjuk nem tudom, meddig növelhető még a csapat ismertsége, hiszen ez a zene még így is túl extrém, túl szélsőséges, de a lengyelek már mostanra is sokkal többet értek el, mint valaha is bárki hitte volna róluk, szóval minden tekintetben sikersztoriról beszélünk. És nem leszek olyan jó fej, hogy ne jegyezzem meg: kíváncsi leszek, mikor látunk majd egy magyar csapatot egy ilyen szintű turné ilyen szintű nyitóbandájaként bejárni a kontinenst.

Előzetesen azt hittem, hogy a Behemoth szarul szólt, de a Slipknot színpadra lépésével sajnos új értelmet nyert a rossz hangzás kifejezés. Tudom, sokak szerint sznob úri huncutság ilyesmin kötözködni, hiszen koncertre azért mész, hogy jól érezd magad, meg csinálj akkor jobbat és társaik – alapesetben én is felül tudok emelkedni azon, ha nem FLAC-minőségben szól egy buli, hiszen egy élő fellépés élményéhez a hiányosságok is hozzátartoznak, és más tényezők meg ellensúlyozzák az ilyesmit. Na, hát ez most nem ez az eset volt. Nem túlzok: életemben nem hallottam még arénaheadliner zenekartól ennyire élvezhetetlen, zajos, kásás, értelmezhetetlen masszát (arénás nyitóbandától is mindössze egyszer). Nem akarom megfejteni, mi állhatott a háttérben, különösebben nem is érdekel, de erre a gyalázatra ezen a szinten egyszerűen nincs, nem lehet mentség. Főleg, hogy elég sok emberrel beszéltem a buli után a nézőtér változatos helyeiről, és ők is szinte egyként állították: pocsékul szólt a koncert. Pedig az Arénában ez azért erősen helyfüggő is...

Az ilyesmi persze egy Slipknot esetében igencsak megnehezíti a műélvezetet, hiszen egyszerűen túl sűrű ahhoz a zenéjük, hogy kásaként is átjöjjön a lényeg. Tehát valahogy úgy startolt a buli az Unsainteddel, hogy Jim Root és Mick Thomson gitárjai alulkeverten, erőtlenül dohogtak valahol a lekvár alján, Alessandro Venturella amúgy menőn világító basszusgitárja tompán, de rezonálva búgott velük összeakadva, aztán ennek tetejére jöttek még az extra ritmusok meg a samplerek. A másodikként érkező Disasterpiece-ből konkrétan akkora káosz kerekedett, hogy néhol még Jay Weinberg alapütemei is belevesztek a zajtengerbe – mindenki elképzelheti, mennyire tudtam ráhangolódni így egyik abszolút kedvenc Slipknot-dalomra... Ahogy haladt előre a műsor, azért javult persze a sound, de ebben a formában inkább a lassabb, groove-osabb dalok működtek igazán, a gyors, tekerős-zúzós-őrjöngős pusztítások pedig kevésbé.

Persze ahogy következtek egymás után a nóták, a belső magnó segítségével azért csak kihoztam valamit a dohogó-gerjedő-torz kakofóniából, és képes voltam tényleg a zenekarra koncentrálni. Aztán megállapítottam, hogy a legutóbbi arénás koncerthez képest kissé megúszósabbra vették a figurát. (Sopronban nem voltam tavaly, állítólag ott is lényegesen intenzívebb buli kerekedett ennél.) Corey Taylor elnézést is kért egy ponton, mert valami vírussal küszködött – ennek ellenére mozgásban és hangilag is odatette magát, amennyire csak lehetett. Mivel a csóka vérprofi, szépen meg is oldotta a feladatot: ebben a kímélőbb üzemmódban is csak néhány dallamos résznél érződött kisebb bizonytalanság vagy hamisság, amúgy nem érhette szó a ház elejét. Viszont a színpadi akciózás a többiek részéről is feltűnően kevesebb volt az öt évvel ezelőttinél. A bizarr embermaszkban, lepelben feszítő Sid Wilson néha előrejött kísérteni, de Shawn Crahan és Craig Jones ezúttal nem igazán erőltette meg magát, mint ahogy Root, Thomson és Venturella sem. Inkább ráhagyták a show-t a rejtélyes Tortilla Manre, aki mániákus majommozgásával ötük helyett is zúzott, sőt, a Nero Forténél még előre is jött segíteni Corey-nak az ugató-ordító-szóköpködő részeknél. Utóbbi dal negyedikként, az Eeyore után érkezett, és – nem utolsósorban a tortillásnak köszönhetően – itt kezdtem először túltenni magam a borzalmas hangzáson. Főleg, hogy utána egy másik örök kedvenc, a Before I Forget következett.

Mint minden esetben, a programba persze itt is biztosan bele lehetne kötni, de nem látom sok értelmét. Amikor előzetesen megnéztem a setlisteket, furcsállottam, hogy a The Gray Chapterről semmi sem szerepel a műsorban, és úgy gondoltam, ha mást nem is, hát a Custert mindenképpen hiba ignorálniuk. A körülmények ismeretében viszont már abszolút nem hiányzott, mert csak olyan fejfájdító kásahegy jött volna át belőle, mint mondjuk a New Abortionből vagy az Eyelessből. (Utóbbi azért még így is adrenalinlöket volt, legfeljebb nem prémiumkiszerelésben.) Viszont a We Are Not Your Kindról nemcsak a Nero Forte vágott oda kegyetlenül, hanem a Birth Of The Cruel és a lemez legjobb dala, a tökéletes felépítésű Solway Firth is, amely élőben is egyértelmű csúcspontnak bizonyult. Az pedig érdekes húzás, hogy a tavalyi albumra végül fel nem került All Out Life is megkapaszkodott a szettben.

Hangszeres játék tekintetében egyébként – már amennyire meg lehetett állapítani – hozta az elvárhatót a csapat, a két gitárost például méltatlanul ritkán szokás emlegetni, így én most megteszem. Weinberg meg elég sokat lecsal Joey Jordison témáiból, és pontosság tekintetében sem veheti fel a versenyt elődjével, de azért nem kis teher nyomja a vállát, és nem marad alul így sem, szóval vele sem akarok kötözködni. A színpadi látvány pedig minden túlzás nélkül vadállat volt a ledekkel (amelyekből még az ütősök állványaira is jutott), az old school módon VHS-esen csíkosra vett kivetítésekkel, a sok retinaolvasztó lámpával és pirózással. A lángoló fáklyával vert hordó esete meg talán olcsó cirkuszi látványosságnak hangzik így leírva, de mindenkit biztosíthatok: élőben, a szónikus aláfestéssel minden, csak nem nevetséges. Mint ahogy egyébként az aktuális koncertmaszkok is lényegesen menőbbek, mint a friss promófotókra legyártott, gyakran kissé komikus álarcok.

A közönség egyébként végig vette a lapot, a hangulatra biztosan nem lehetett panaszkodni: a Psychosocialt, a Wait And Bleedet vagy a rendes műsort záró Dualityt hatalmas együtténeklés kísérte, és érdekes, de mintha pont utóbbinál, tehát a fináléba lépve pörgött volna fel normális fordulatszámra a csapat. Ekkorra már a sound is egészen magára talált (bár a jótól azért továbbra is messze állt), így a (sic) – People = Shit – Surfacing zárás csaknem olyanra sikeredett, mint ami várható tőlük. Valljuk be, ez már csak azért sem rossz így, mert összességében kellemes szájízzel indulhatott mindenki hazafelé.

Tisztában vagyok vele, hogy nem lehet minden este egyformán erős egy turnén, nem is kell túldimenzionálni az ilyesmit. A jelek szerint Budapest most egy rosszabb napot fogott ki a Slipknot esetében, megesik az ilyen, ez van. Ha az előválasztásos bohóckomédiát is tekintetbe vesszük, összességében bizonyosan nem 2020. február 4. volt Iowa történelmének legfényesebb napja, de tragédia azért nem történt.