Shock!

Azokban a sanyarú időkben, amikor létezhet a Slayer Jeff Hanneman (és Dave Lombardo) nélkül, az AC/DC Malcolm Young nélkül, a Slipknot Paul Gray és Joey Jordison nélkül (még ha nem is teljes mértékben helyezhetők a nevezett zenekartagok egy kalap alá), el kell fogadnunk, hogy bárki és bármi pótolható, közhelyesen szólva: a folyók nem változtatják meg irányukat, a Nap továbbra is minden reggel felkel, a világ halad tovább a maga útján. Főleg, hogy a Slipknot az a fajta zenekar, amelyről akkor is van véleményed, ha soha az életben nem hallottál tőlük egy árva hangot sem. Igaz, ez a fajta vélemény leginkább abban merül ki, hogy „a Slipknot szar". Vannak, akik a maszkok és egy-két dal alapján mondanak sommás ítéletet, vagy megvonják a vállukat és mennek tovább, és persze akadnak kocarajongók, akik elvannak néhány számmal, esetleg lemezzel, de különösebben nem rajonganak, az meg végképp nem érdekli őket, hogy tulajdonképpen mennyien és milyen maszkokban állnak színpadra.

Aztán ott vannak azok, akik kimondottan szeretik a zenéjüket, ám a körítés csupán módjával és egészséges mértékben érdekli őket, és természetesen ne felejtsük a die hard fanokat sem, akik mindent jobban és még a zenekartagoknál is előbb tudnak a csapatról, és szövevényes összeesküvés-elméleteket képesek gyártani bármiről, ami velük kapcsolatos. Az egyetlen összekötő kapocs mindezen embercsoport között, hogy mindenkit érdekelt az új lemez, mert végre valamiről ismét VÉLEMÉNYT lehet mondani. A vélemény pedig a világ legfontosabb dolgainak egyike, amivel mindenki tisztában van, ezért természetesen már jóval a lemez megjelenése előtt mindenki sokkal jobban tudta bárki másnál, hogy milyen is lett a .5: The Gray Chapter, noha ezen véleményhalmaz nagyrészt kimerült annyiban, hogy mint minden, régen a Slipknot is jobb volt. Ez természetesen így is van, de mindennek adni kell legalább egy esélyt, rajongóként meg még többet. Nem keveset hallgattam tehát az ötödik albumot, és ugyan már elsőre is megfogalmazódott bennem jónéhány erőteljes gondolat, de hagytam, hogy a körvonalak jobban kibontakozzanak.

Az intró utáni Sarcastrophe egészen konkrétan a debütáló lemezt juttatta eszembe, még konkrétabban a riffelése helyenként tiszta Surfacing, meg úgy egészében a dal hangulata is a kezdeti dühös energiabombát hozza vissza: a perkásokat előtérbe tolták, és Sid Wilsont sem stúdiódíszletként használták ebben a pár percben. Ez a múltba kacsintás nem csak itt érezhető, később is felbukkan néhány kósza riff vagy dobtéma kapcsán, mintha minden időszakot megidéztek volna a maguk módján, az önismétlés hibájába még nem nyakig beleesve. Utána az AOV már a mai Slipknotot mutatja, és amit innentől kezdve vélhetően meg kell szoknunk: megfoghatatlanul, de MÁS a riffelés hangulata. Groove-os/thrashes (de mekkora már az a téma!), ám korántsincs benne az a régi önfeledt düh. A refrénben pedig Corey Taylor is megvillantja páratlan dallamérzékét, ám nem ment át Stone Sourbe. Nem ütött egészében a dal elsőre, inkább csak részleteivel szimpatizálok, ezt a Slipknot-lájtot a látszólagos keménykedés ellenére is szoknom kell. Még akkor is, ha korábban is akadtak bőven slágeres, populárisnak is mondható dolgaik, most némelyik dalnál csak vonogatom a vállam, hogy mit is akarnak ezzel a jellegtelennek tűnő riffhalmazzal.

Ellenben a klipes The Devil In I már elsőre megvett, és igazság szerint sok szempontból ki is emelkedik a többi szám közül: sejtelmes, fogós és durva, tele van érzelemmel és igazi energiabomba. Utána a Killpop teljesen más hangulatú, Alessandro Venturella pulzáló basszusára épül, akit ugye a videóban látható kéztetoválása „buktatott le". Lassan építkező tétel, egyes perkás részeknél slipknotabb a Slipknotnál, más helyeken viszont zeneileg hihetetlenül távol áll saját maguktól, mégis borzasztó jól működik ez az egyveleg. Elsőre ütött nálam, és azóta is személyes kedvencem. A Jay Weinberg srác meg kimondottan jókat dobol itt, és ugyan hivatalosan még sehol nem ismerték el, hogy ő került (nem véglegesen) a csapatba, de az internetnek hála gyorsan beazonosították őt is a nyughatatlan rajongók. Mindezek után a Skepticnek kellett jó sok hallgatás, mire összeállt valamennyire: az első felén csak felhúztam a szemöldököm, mert olyan, mintha huszadrangú témákat dobtak volna össze, aztán amikor úgy középtájt előjön az a GŐZMOZDONY riffelés a kétlábdobbal, és Corey azt üvöltözi, hogy skeptic, skeptic, az viszont kurvajó, vissza is tekerem mindahányszor, annyira hatásos és energikus. A záró néhány riffet pedig húzhatták volna még pár ütem erejéig, mert nagyon mozognak itt azok az energiák, amelyeket remélhetőleg majd élőben is megtapasztalhatunk jövőre.

A Lech semmitmondó, a végén a durvulós részre ébredsz csak fel, az érzelmekkel telített Goodbye-t kritizálni azonban dőreség, hiszen ez Paul Graynek szól, legyen elég ennyi. A Nomadic szintén nem hagyott bennem semmi maradandó nyomot, hasonló refrént már hallhattunk korábban. A The One That Kills The Least dallamosan 'knotos (és tagadhatatlanul Stone Sourös) világa már rokonszenvesebb, noha fénymásolat-jelleget érzek itt is, és sajnos ez sem lett a kedvencem, egészen a záró pár másodpercig – egészen érdekes, hogy nem egyszer a dalok lezárására kapták össze valahogy magukat. A Custer tiszta régi Slipknot (konkrétan The Heretic Anthem), amit örömmel üdvözöltem, és ha nem kezded el üvöltözni a Cut, cut, cut me up and fuck, fuck, fuck me up helyett, hogy If you're 555, then I'm 666, If you're 555, I'm 666. akkor sosem hallottál tőlük semmit. A The Negative One is az első lemezt idézi már megint, ami nem baj, végül is ott fektették le az alapokat, csak így sokadszorra már gyűlnek a kérdőjelek a fejemben, hogy ennyire kifogyott-e a puskapor. Pláne, hogy ez a pár perc sem túl emlékezetes, bár tény, hogy minden ízében a 'knotos ízvilágot képviseli. A záró If Rain Is What You Want az album másik csúcspontja, elfojtott feszültségből robban elő a földbe döngölő riffelés, Corey pedig végre igazán nagyot énekelhet (valahogy ezen a lemezen kissé spórolt az emlékezetes dallamokkal), amit egy kellemesen barátságtalan üvöltözéssel koronáz meg. Természetesen létezik bónuszos változat is, és nem is értem, hogy az ezen szereplő sötét hangulatú, fogós refrénnel megspékelt Override miért nem került például a Nomadic helyére. Igaz, kicsit gyanús, hogy itt gép ütötte fel a dobokat... Ellenben utána a The Burden teljesen felejthető.

Pazarul szól a lemez – tényleg –, hifin meg kocsiban is, és végre újra előtérbe tolták a két perkást meg az effekteket. Mindezt Greg Fidelmannak köszönhetjük, aki legutóbb a Black Sabbath 13-jén dolgozott, de azelőtt a Slayertől a Metallicán át a Red Hot Chiliig elég sok mindenkivel összehozta már a sors. Az új még-nem-tagok közül Weinberg remekül teljesít végig, de nem tudom letagadni, hogy Joey Jordison jellegzetes stílusa azért hiányzik. Jordison utóbbi időkben készült fotóit elnézve nem nehéz megtippelni, hogy fizikailag és mentálisan biztosan nem egészséges, így készséggel elismerem, hogy nehéz lehet egy komoly produkción együtt dolgozni. Azt nem tudom megítélni – de szerintem ezt a tagokon kívül úgysem tudja senki –, hogy Paul Gray valóban annyira markáns része volt-e a Slipknot zenei világának, mint ahogy állítják, ám valahogy végig olyan érzés kísért, hogy ez a Slipknot olyan, mintha egy másik zenekar zenélne, amiben történetesen vannak 'knot-tagok, és betéve tudják az eddigi munkásságukat, de mégsem AZ. Nem bánom az új hangulati elemeket, meg igazság szerint nem is lettem volna önfeledten boldog, ha lemásolják bármelyik előző albumukat, és ugye a fejlődés, változás az élet egyik legfontosabb része, de nem tudok maradéktalanul lelkesedni sem, noha egyelőre töretlen örömmel hallgatom újra és újra a lemezt.

Maradjunk annyiban, hogy egy tisztességes nyolcas jár nekik mindezért, szép munka volt, srácok, mi meg adjunk időt a zenének, hogy beérjen úgy igazán. A koncertet pedig természetesen borzasztóan várom, noha másképp lesz elementáris erejű, mint a tíz évvel ezelőtti sportszigetes esemény volt.