Shock!

A világ egyik fele némi aggodalommal, a másik fele szkeptikusan várja az iowai Slipknot visszatérését. A metal színtér egyik meghatározó intézményéből két alapember is hiányzik a legutóbbi nekifutáshoz képest a 2010-ben elhunyt Paul Gray basszer, illetve a tavaly év végén kirúgott überdobos, Joey Jordison személyében, és a felvezető „csináljuk – nem csináljuk" cirkusszal is túlléptek kicsit az egészséges mértéken. Kérdések persze tizenöt évvel ezelőtt, a banda debütáló megjelenése idején is szép számmal merültek fel, ezeket azonban azóta már elsöpörte az idő. Ma már egyszerűen nincs mit vitázni azon, hogy másfél évtizede egy olyan lemezt tett le az asztalra a bő létszámú csapat, amely nélkül teljesen másképp festene a színtér.

A Slipknot gyökerei a '90-es évek elejére nyúlnak vissza: a zenekar alapító tagjai különböző konstellációkban már 1993 környékén is kerülgették egymást, a sztori azonban csak bő egy-másfél évvel később fordult komolyra, amikor Anders Colsefini énekes, Donnie Steele és Quan Nong gitárosok, Paul Gray basszusgitáros, valamint Shawn Crahan dobos összeverődtek először The Pale Ones, majd kicsivel később Meld néven. A csapat felállása ekkor még nem volt stabil: az újabb fix pontot Joey Jordison dobos csatlakozása jelentette 1995 második felében – ezzel egyidejűleg Crahan amolyan kiegészítő ütőssé vált, ami helyből megkülönböztette őket a tipikus felállású metalzenekaroktól –, és a Slipknot név ötlete is tőle származott. Nong helyére közben Josh Brainard állt, és mivel időközben Steele lelépett, Craig Jones is bekerült a képbe. Ő idővel sampleressé vedlett át, így Mick Thomsont állították a megüresedett második gitárosi pozícióra. Ez a felállás készítette el a banda magánkiadású első nagylemezét, amely mindössze ezer példányban jelent meg 1996 őszén Mate.Feed.Kill.Repeat címmel.

A Slipknot manapság hivatalosan demóként kezeli a limitált kiadású albumot, amely ugyanakkor kiforratlansága ellenére is roppant komoly szerepet játszott a pályafutásukban. A legfontosabb egyenes következmény Colsefini partvonalra állítása volt, mivel a kész anyag ismeretében, illetve a visszajelzések alapján rájöttek, hogy az énekes kevés egyedül ahhoz, hogy a hátán vigye a zenekart. Így került képbe náluk Corey Taylor, aki a Stone Sour nevű helyi csapatban énekelt: korábban is ismerték, és ugyan barátok éppen nem voltak, a közös próbákon mindenki látta, hogy az együttműködésben van fantázia. Colsefini ezután egy ideig háttérénekesként és Crahanhez hasonló extra ütősként dolgozott a bandában, de pár hónap után végül bemondta az unalmast, és távozott: helyére Chris Fehn érkezett. Bizonyos változások, jövés-menések még végbementek a felállásban, ám a mag mellé már csak egy ember csatlakozott fixen Sid Wilson sampleres/DJ személyében, valamikor 1998 első felében.

A banda hangzása eközben sokat változott. A stílusok már a Mate.Feed.Kill.Repeaten is elég érdekes módon vegyültek, ám ott még hiányzott a zenéből az igazi koherencia. A következő időszakban a Slipknot sokat csiszolt a megszólalásán, és zenészként is jobban összeszoktak. Shawn Crahan: „A zenénk már a kezdetektől fogva súlyos volt, de az idők múltával csak egyre súlyosabbá és betegesebbé vált. Mindent belepakoltunk a nótákba, ami csak jólesett. Néhány ütemen belül átváltottunk death metalból Primus-jellegű funkba vagy laza diszkóba, aztán meg jött egy irtózatos grindcore-téma véres blastbeatekkel, de mi sosem vicceltünk, minden nagyon erőteljes volt. Két év nagyon kemény munkájába került, hogy minden összeálljon. A három dob például teljesen egyedülálló megoldás." Ezen a téren persze rengeteg munka hárult rájuk, mire teljesen összeállt a kép: „Elég hamar megtanultuk, hogy nagyon könnyen elkenhetjük, elkoszolhatjuk Joey témáit, ha nem figyelünk oda eléggé, ráadásul ilyenkor úgy is tűnhet a hallgatóknak, mintha simán csak elbasznánk valamit. Így aztán kialakult az a megoldás, hogy csak ráerősítünk Joey dolgaira: Chris és én az erőre helyezzük a hangsúlyt, és nem csinálunk semmi különösebben technikásat. Bumm, bumm, bumm – olyan kőkeményen ütjük a dobokat, amennyire tudjuk, és így még brutálisabban, teltebben szól a zene."

A zenekar az elejétől kezdve látványos imázsban gondolkodott: ezen a téren az jelentette a fordulópontot, amikor Crahan félig-meddig poénból bohócmaszkban ment le a próbaterembe, és mintegy varázsütés-szerűen rádöbbentek, hogy ezen a vonalon vannak lehetőségek. A kinézet a Mate.Feed.Kill.Repeat idején még igen kezdetleges (és mai szemmel nézve kissé nevetséges) volt a későbbiekhez képest, ám nagyjából 1998-ra ezen a téren is maradéktalanul kikristályosodott a banda víziója. Shawn: „A maszkokat eredetileg poénnak szántuk, bár persze nem abban az értelemben, hogy bárkit is meg akartunk volna nevettetni velük. Egyszerűen érdekesség volt, különlegessé tett minket. Először a bohócmaszk jött, szinte véletlenül, és észrevétlenül a show része lett. Azt viszont nem akartuk, hogy az emberek nevessenek rajtunk, mert nem ez volt a cél, így aztán kidolgoztuk az egész koncepciót. Most is van benne humor, de ez a humor beteges, félelmetes humor. Az arcodra fagy tőle a mosoly." Arról persze megoszlanak a vélemények, volt-e hatással erre az imázsra a clevelandi Mushroomhead vagy sem, de ma már talán mindegy is, főleg, hogy a két banda évekig tartó sajtóüzengetése azóta befejeződött. Mindenesetre nem árt felidézni, hogy a csapat tagjairól évekig nem lehetett tudni, hogy néznek ki valójában, a közönség később is pusztán kilenc egyenkezeslábasos, maszkos, tiszta erőből zúzó elmebeteggel szembesült a színpadon. Ami igencsak hozzájárult a Slipknot legendáriumának kialakulásához.

Az egyre inkább letisztuló, céltudatosabbá váló arculat mellett a zene is szinte hónapról hónapra vált összeszedettebbé, agyasabbá. Ebben a tagok eltérő háttere is komoly szerepet játszott, akárcsak az a tudatosság, amivel mindenképpen el akarták kerülni a hasonlóságokat másokkal. Az ekkortájt felívelő nu metal-trend csapatainak jelentős részével ellentétben ráadásul a Slipknot kétségtelenül a bonyolultabb végéről fogta meg a dolgokat. Mick Thomson: „Magamtól tanultam gitározni: mindenféle nagyon intenzív cuccot hallgattam a progresszív metaltól kezdve a tekerős dolgokon meg az old school, klasszikus thrash/speed metalon át tényleg mindent: Sabbathot, Maident, Hendrixet, Johnny Wintert, Al DiMeolát. Vagyis soha nem voltak számomra szokatlanok a furcsa ritmusképletek, csak eleinte egyszerűen nem tudtam, hogy hívják őket. Viszont mindent, amit írtam, ösztönösen bizarr ütemekre építettem, és teleraktam őrült hangzásokkal. Nem volt ennek semmi oka, egyszerűen csak azt akartam, hogy így szóljon a zene: valami úttörő dolgot képzeltem el, olyasmit, mint mondjuk a Death, akik szintén egy komplett stílust alkottak meg. Meghallgattad őket, és nagyon technikás, nagyon előremutató volt a zene, pedig amennyire tudom, Chuck sem volt annyira jártas a zeneelméletben. Én is már tíz éve gitároztam, amikor elkezdtem beleásni magam. Rengeteg mindent el tudtam játszani a hangszeren, csak nem értettem, mit miért csinálok. De az, hogy tudtam gitározni, természetesen abban is segített, hogy az elméletet gyorsan felszívjam."

Noha a banda igyekezett minél messzebbre kerülni a nu metalos skatulyától, bizonyos nyilvánvaló kapcsolódásaik már csak a mélyebb hangolás és az időnként alkalmazott hip hoposabb ritmusok miatt is voltak a mozgalomhoz. A látványos imázs mellett nyilván ezek keltették fel idővel az éra csúcsproducerének számító Ross Robinson figyelmét: a nu metal stúdiókeresztapja egyből rájuk kattant, felajánlotta nekik a közös munka lehetőségét, és voltaképpen az első pillanattól kezdve egyértelmű volt, hogy vele készül majd el a tényleges bemutatkozás. Noha ekkor már az Epic és a Hollywood kiadók is bejelentkeztek az Iowában eddigre komoly és elkötelezett klubos rajongói bázist kiépítő, megalétszámú zenekarnál, végül Robinson segítségével mégis a Roadrunner ajánlatát választották, akik 1998 nyarán igen komoly, félmillió dolláros szerződést toltak a maszkos szörnyetegek orra alá. A Slipknot így Los Angelesben, Robinson Indigo Ranch stúdiójában kezdte meg első lemeze felvételeit 1998 második felében.

Nemcsak Kalifornia, hanem az igazán professzionális stúdiómunka is újdonságot jelentett számukra, ám a lemezfelvételről csakis pozitív emlékeket őriznek magukban – még annak ellenére is, hogy a felvételek elég kaotikus és vad körülmények között folytak. Az album már csak a nagy létszámú felállás és az összetett hangzáskép miatt sem bizonyult könnyű szülésnek, de emellett Az egymás terrorizálásában, akár fizikai síkra is terelt szadizásában is igen erős Slipknot megfelelő partnerre talált a köztudottan szintén nem egészen százas Robinsonban. Így a meló során gyakorlatilag tényleg soha, senki nem tudhatta, mi fog történni a következő pillanatban. Crahan: „Hihetetlenül vártunk a szerződésünkre, így nem csoda, hogy Ross azt mondta, amikor elkezdtük a melót, hogy sosem találkozott nálunk éhesebb bandával. Rögtön az első nap hét nóta dobalapjait rögzítettük, és ha nem állít le minket, szerintem simán felvesszük egyből az összeset! Végül három napot töltöttünk a dobtémákkal, de a többi is gyorsan felment, Ross pedig végig hergelt minket, hogy minél inkább kihozza belőlünk az állatot. Simán pofánverte Micket, ha épp olyanja volt, elkezdte rángatni a gitárokat, minden szarral dobált minket, és napról napra egyre keményebb lett. Eleinte csak egy nagyszerű producerként felügyelte a munkát, aztán fokozatosan bedolgozta magát közénk. Igazság szerint annyira tetszett neki a zenekar, hogy végső esetben akár saját maga is megfinanszírozta volna a lemezt, de erre aztán szerencsére nem volt szükség. És azért volt jó vele dolgozni, mert hagyta, hogy a miénk legyen az utolsó szó. Például mondtuk, hogy haver, ez a gitáreffekt, amit itt hozzáadtál, nem tetszik, ő pedig erre egyből leszedte, sosem volt vita ilyenekből. Messzemenően támogat, mint előadót, de közben kihozza belőled a lehető legtöbbet."

Az album felvételi munkálatainak oroszlánrésze 1998 végére fejeződött be, és a csapat hazautazott az ünnepekre Iowába. A mai napig nem tisztázott, miért került ki e hetek alatt a Slipknotból Josh Brainard – még azt sem tudni, saját döntésről vagy kirúgásról volt-e szó –, de ekkor már nem lehetett sokat variálni: lehetséges legkézenfekvőbb megoldásként James Rootot állították a helyére a Stone Sourből, Corey bandájából. Root bizonyos plusz témákat még rögzített a lemezhez 1999 elején, illetve két számot ekkor véglegesítettek. Robinson és Jordison ezután további heteket töltött a keveréssel és a masztereléssel, amely javarészt analóg technikával folyt le. Nem éppen vér és veríték nélkül, de tavaszra mindenesetre teljesen elkészült az album, és nagyjából ekkorra derült ki, hogy a banda a Roadrunner kapcsolatainak köszönhetően május végétől az amerikai OzzFest fesztiválturné egyik résztvevője lesz. Mivel a turné május végén indult, amikor az album meg sem jelent, értelemszerűen csak a kisszínpad egyik előkelő helyéről lehetett szó a Fear Factory és a Static-X alatt, ám nyilvánvaló volt, hogy ez is sokat segít majd nekik: a főszínpadon a Black Sabbath, Rob Zombie, a Deftones, a Slayer és a Primus voltak a húzónevek abban az évben, kiegészülve két meredeken felívelő új bandával, a Godsmackkel és a System Of A Downnal. A cirkusz tehát útra kelt, és a Slipknot a maga hihetetlenül látványos megjelenésével, elképesztő intenzitású koncertjeivel még kisszínpados fellépőként is gyorsan főszereplővé avanzsált. Mire június végén kijött a debüt, a csapat körül már komoly érdeklődés alakult ki, és masszív amerikai táboruk alapjait is megvetették.

Talán szentségtörés, amit mondok, de annak ellenére, hogy a Slipknot bemutatkozása rendszerint minden „a legjobb debütáló lemez" listán az élen végez az utóbbi években, én a magam részéről sosem tartottam maradéktalanul perfektnek az albumot. Már abban az értelemben, hogy dalszerzési szempontból ez az anyag egészében nézve még nem állítható párhuzamba mondjuk a Vol.3.: The Subliminal Versesszel vagy akár a legutóbbi All Hope Is Gone-nal. A beteges intró után érkező öt dal azonban olyan elementáris erővel ront rá az emberre, ami mai füllel is páratlan, és tényleg odakívánkozik a valaha elővezetett legelsöprőbb albumkezdések közé: ahogy a hisztérikusan brutális (sic) és a drum'n'bass-ízű ritmusokkal felturbózott, szanaszét tördelt, pszichopata Eyeless nekitámad a hallgatónak, attól ma is egyből padlózol, de tizenöt évvel ezelőtt tényleg felért egy tökönrúgással. Ráadásul a káosz csak látszólagos: valójában végtelenül professzionális, minden részletében kidolgozott produkcióról beszélünk, legyen szó akár a döbbenetesen jó helyeken plusz adrenalinfröccsöket adó extra ütősökről, a perverz, beteg elektro-díszítésekről vagy akár az ide-oda csavarodó, thrasht, death metalt, groove metalt meg még ki tudja, mi mindent összevegyítő gitártémákról. Az pedig még a plusz segítség alól is kiviláglik, micsoda kivételes tehetség Joey Jordison...

Az album intenzitására jellemző, hogy a dallamos refrénnel ellátott Wait And Bleed (a banda későbbi No.1. himnusza) sem hoz igazi megnyugvást, sőt, könnyebb foghatósága miatt ha lehet, elsőre talán még hatásosabban szaggatja le az arcbőrödet, mint a korábbi témák. Aztán jön a lidérces hangokkal teli, végtelenül elvetemült Surfacing, ahol az ember már konkrétan kegyelemért könyörög, hogy a szóköpködős Spit It Out (a banda No.2. himnusza) vigye be a végső döfést – ez itt tényleg a banda munkásságának eszenciája, maga a megtestesült apokalipszis. Ma már nyilván lényegesen nagyobb a zenei ingerküszöbünk, mint 1999-2000 tájékán, de ne felejtsük el, hogy ehhez a Slipknot és követői is nagyban hozzájárultak: másfél évtizeddel ezelőtt ez az album tényleg roppant radikálisnak és sokkolónak számított. Pláne a külsőségekkel felturbózva...

A folytatás szintén igen meggyőző, de szilárdan tartom, hogy a Spit It Outtal végződő eresztés szintjét később már nem tudják végig hozni. Ettől még persze itt is figyelemre méltó dalok sorjáznak az idegtépő, csikorgó-susogó-széteffektezett Tattered & Torntól a kimértebben groove-os, nyomasztó Purityn át a direktebb Liberate-ig, de mondjuk a No Life, a Diluted vagy az Only One azért inkább a sokkhatásra építenek, mintsem a különlegességre: ezek a dalok semmiképpen sem játszanak egy ligában az indító szerzeményekkel. Vagy a vége felé megbúvó, fokozatosan bevaduló, tökéletes építkezésű Prostheticsszel, netán a záró, teljesen elmeháborodott Scissorsszal. A letaglózó erő, a kreativitás, a tényleg egyedi megközelítés vagy Corey ezerszínű, már-már az öncsonkításig szenvedélyes előadásmódja ugyanakkor a pár kevésbé karakteres dalokért is kárpótolja az embert, nem is beszélve az agyszaggató, tényleg egészen brutális hangzásról. Az összkép hallatán ma már nem is érteni, hogyan helyezhették őket annak idején többen egy platformra Fred Dursttel...

Az album a kiadó masszív hírverése és a zenekar nevét villámsebességgel terjesztő koncertek következtében debüt létére igen jól nyitott az Egyesült Államokban: az 51. helyen kezdtek a Billboard Top 200-on (csak a történelmi hűség kedvéért jegyezzük meg: ezekben a hetekben éppen a Limp Bizkit frissen kiadott második anyaga, a Significant Other számított a legkelendőbb lemeznek odaát). Azt ugyanakkor hiba lenne elhallgatni, hogy a kritika finoman szólva sem fogadta egységesen a ma már közmegegyezéses klasszikusként tisztelt produkciót: sokan egyszerűen nem értették, mit csinál a zenekar a látványos megjelenés takarásában, és mezei káoszként, zajként írták le a lemezen hallható dalokat. (A korabeli magyar Metal Hammerben is közepes értékeléseket kapott az anyag a Hangpróbában jobbára 6-7 pontokkal. Némi utólagos büszkeséggel hozzáteszem: anyánk sokakkal ellentétben egyből megérezte, hogy ez itt valami különleges.)

A Slipknotnak emellett a skatulyázással is meg kellett küzdenie, és ezen a téren főleg Európában támadtak nehézségeik. Az amerikaiakkal szemben az itteni közönség mindig is nehezebben harapott rá a hasonlóan radikális külsőségekkel operáló bandákra, ráadásul ez az időszak az underground true metal felívelés jegyében telt. Ilyen alapozással sokan gyanúsan méregették a horrorkinézetű, mélyre hangolt gitárokkal és brutális ritmusokkal operáló alakulatot. Joey Jordison: „Sokan meghallják, hogy Roadrunner kiadó meg Ross Robinson, és egyből ránksütik, hogy kommersz szarok vagyunk. Minket is bepakolnak a nu metal-kategóriába a Korn, a Limp Bizkit meg a Spineshank mellé, és azt hiszik, hogy olyanok vagyunk, mint azok. Aki azonban megnézett már minket élőben, az megérti, hogy ez valami egészen más. Nagyon sokszor ott esik le az embereknek a tantusz, ott áll össze a kép. Ott derül ki számukra, hogy a Slipknotnak jóval több köze van a Suffocationhöz vagy a Morbid Angelhez, mint a kibaszott Limp Bizkithez. A zenénkben rengeteg különféle hatás keveredik. Szeretném hallani azt a nu metal-csapatot, ahol olyan kétlábgépek vannak, mint nálunk! Olyan death metal- és grindcore-hatásaink vannak, amilyeneket a fiatal srácok még sehol sem hallhattak korábban. Erről persze nem ők tehetnek, hiszen Amerikában az MTV odatette eléjük a Kornt meg a Limp Bizkitet, hogy itt az új metal, aztán kész. A Korn első lemeze szerintem is korszakalkotó volt, és még a Life Is Peachy is tele volt óriási témákkal, és ezekkel az anyagokkal hatalmas lendületet adtak Amerikában az egész rockmezőnynek, behoztak egy csomó fiatal, mainstream srácot, de ma már nagyon kommersz, amit csinálnak. Csak a nagyközönséget próbálják megszólítani, és az underground ki nem állhatja a dolgaikat. Ami meg a Limp Bizkitet illeti, az egy nagy kommersz lufi. Megalázó a stílusra nézve, hogy vannak, akik metalnak merik nevezni őket! A Slipknot ezzel szemben egy vérbeli metalbanda, és mi talán felkelthetjük a fiatal gyerekek figyelmét az igazi metal underground iránt."

A banda egy idő után kifejezetten indulatosan reagált az egyébként globálisan is ekkortájt elkezdődő numetalozásra az interjúkban, és egyre szenvedélyesebben hangsúlyozták a stílushoz képest meglévő eltéréseiket. Mick: „Tény, hogy nem könnyű minket bekategorizálni, mert sosem ragaszkodtunk mereven csak egyféle dologhoz. Nem mondanám azt, hogy eklektikusak vagyunk, mert erről a jelzőről nekem inkább a Mr. Bungle jut eszembe, de többféle különböző elemet vegyítünk, amelyekből a végén összeáll valami slipknotos. Amikor elkezdtük ezt az egészet, sokan azt mondták, metallicásan szólunk, én meg: bizony, mindkét zenekar torzított gitárokat használ! De azt is utálom, amikor lenumetaloznak. Soha nem értettem ezt a héthúros-mániát sem. Éveken át tanítottam gitározni srácokat, és mindig azt kérdeztem tőlük: mi a szarért veszel héthúros hangszert, amikor még hat húron sem tudsz rendesen játszani? Ha azt akarod, hogy mélyebben dörrenjen meg a gitárod, hangold át, de semmi szükség hetedik húrra. Sőt, azt sem szeretem, ha death metalnak titulálnak. Hát hallgass már egy kis death metalt, ember, és utána mondd ezt! Rengeteg death metal zenekar nem szól többről annál, minthogy lehangolnak, aztán felpörgetett popdalokat írnak kizárólag a három legfelső bundot használva. Na, ez kurvára nem az én esetem. És tudom, hogy ez népszerűtlen álláspont, de hát mindenki bekaphatja, akkor is ez van."

1999 őszére a Slipknot szekere olyannyira beindult Észak-Amerikában, hogy az évek óta bejáratott névnek számító Biohazard például már sima előzenekarként kísérte el őket első önálló turnéjuk első szakaszán. A csapat megfogta a közönség képzeletét, különös tekintettel azokra a fiatal, korai tizenéveiket élő rajongókra, akik ebben az időszakban hallottak először súlyosabb gitárzenéket a Korn vagy a Limp Bizkit révén, majd a Slipknot révén szembesültek a tényleg szélsőséges, brutális metallal. Ennek fényében nem csoda, hogy az anyag fogadtatása minden előzetes várakozást felülmúlt: 2000 januárjára aranylemez lett az Egyesült Államokban, ami a muzsika extrém voltát tekintve már önmagában is felért egy kisebb csodával. A kereslet azonban később sem lankadt, és az év júliusában a csapat átvehette a platinalemezt is – az elsőt a Roadrunner ekkor már lassan két évtizedes története során. Ezzel egyidejűleg az európai fesztiválokon is megmutatták magukat, Amerikát pedig a Tattoo The Earth fesztiválturnén gyalulták ismét a földbe: gyorsan támadt népszerűségükről mindent elárul, hogy ekkor már a Slayer társult headlinereként nyomultak. Más kérdés, hogy a nyári forróságban nem volt éppen könnyű dolguk a koncerteken, így e körút után komoly technikai újításokat eszközöltek a kosztümökben.

A zenekar 2000 végén már úgy tűnt el a színről a második lemez munkálataira, mint a metal színtér új sztárbandája, akik egy teljesen új generációt hoztak az igazán szélsőséges muzsikáknak. Ennek ellenére a Slipknot határozottan bizonyítani akarta a kétkedőknek, hogy esetükben nem divattermékről van szó, így a 2001 őszén kiadott Iowa még nyíltabban merített az underground metal vonalról, mint elődje. A történet itt emberileg is elment egy olyan irányba, ami elég alaposan megnehezítette a dolgaikat, de ez már egy másik történet, nem is folynék bele most. A lényeg, hogy már ekkor is tisztán látszott: a Slipknot nem tiszavirág-életű médiakedvencként robbant be a színpadra, hanem az elejétől fogva tartós jelenlétre rendezkedtek be. Crahan: „Biztos vagyok benne, hogy a Slipknot öröksége tartós lesz, és abban is, hogy ha elérkezik az ideje, a Rock And Roll Hall Of Fame-be is beiktatnak majd bennünket. Huszonöt évnek kell eltelnie az első lemez megjelenésétől számítva, szóval biztos életben lesz még akkor valaki közülünk, amikor beiktatnak. Ez nem is lesz kérdéses, mert elvitathatatlan, amit letettünk az asztalra. Akkorra ráadásul eleve azok a mostani kölykök döntenek majd, akik a mi zenénken nőttek fel, a régebbi generáció el fog tűnni. És erre próbálom mindig emlékeztetni az embereket: fikázhatsz minket, ahogy akarsz, de az idő nekünk dolgozik, és a te napjaidat számoljuk, nem a sajátunkat. Odakint többszázezer srác hallgat minket, akik később mind polgármesterek, orvosok, pszichológusok lesznek, és úgy tekintenek majd vissza a Slipknotra, mint a fiatalságuk elválaszthatatlan részére. Szóval bőven lesznek olyanok, akik emlékeznek majd ránk."

Ebben pedig egyértelműen az első lemez játszotta a legnagyobb szerepet, amely végül dupla platina lett az Egyesült Államokban (világszerte összesen több mint 4 millió példányban kelt el napjainkig), és kétségtelenül új korszakot nyitott a súlyos zenék történelmében. Mint mondtam, nem tartom tökéletes anyagnak, és nem is feltétlenül ezt szedem elő, ha éppen Slipknotot támad kedvem hallgatni, de a jelentősége megkérdőjelezhetetlen – kis túlzással azt is mondhatjuk, hogy ez volt a műfaj igazi nagypályás kezdőrúgása a 21. század hajnalán. Olyan szépen ívelt, emlékezetes lövés, amit lehetetlen kivédeni, és örökre beleég a kollektív emlékezetbe.