Shock!

Nem kicsi örömtáncot lejtettem - persze csak szigorúan a fejemben - , mikor kiderült, hogy az idei Sportsziget nagy szenzációja a Slipknot lesz. Ami több okból is meglepő, egyrészt a Sziget rendezvényeknek ez a kiterjedése eddig nem igazán vállalt be ennyire súlyos metalzenekart, főleg külföldit, és nagyszínpadon. Ráadásul mindezt ingyenesen. Nem tudom, kié az érdem, mindenesetre megérdemel egy virtuális ölelést/hátbaveregetést mindezért.

A délután Shock!-ilag számunkra egy Slipknot interjúval kezdődött, közben megcsodálhattunk néhány ’knot tagot maszk nélkül - bevallom az egyikükről meg nem mondtuk volna kicsoda, csak a lábán lévő zenekari logó alapján azonosítottuk be, azt hiszem amúgy Sid volt. Corey is ott mászkált félmeztelenül, abszolút nem zavarta, hogy képek készülnek róla, ráadásul jó fejnek is mutatkozott, ő jött oda az ott várakozó néhány fős hazai újságíró kollégához, hogy tanítsák meg magyarul picit, és a srácok tanították, Corey lelkesen ismételte, hogy: “a kowetkezo samunk” ésatöbbi. Szóval ezért szólalt meg magyarul olykor, nem másért. Közben megérkezett az égimeszelő Mick is, egy light kóla és egy szénsavmentes ásványvíz társaságában. Kifaggattuk jól, kellemes csalódás volt mindenképpen: nulla sztárallűr és nagyképűség - ez persze a többiekről is elmondható.

Máris öt óra, Hatebreed beállás, vicces volt a mikrofon soundcheck, hörögve számoltak sokat bele, na mindegy, túléltük, nézhettük a metalcore egyik legismertebbé váló csapatát - mármint a metal körökben is méltán népszerűsödő zenekart. Az abszolút kisfiús fejű Jamey Jasta és társulata próbálta tenyeréből etetni a közönséget, sikerült is nekik, sokan levették, hogy ez most itt igen kemény produkció kérem. Rövid, pattogós műsor, rövid, pattogós, ámde feszes dalokkal, a zenészek vicsorognak és beleélnek, Jamey felszántja a színpadot, mint egy vadonatúj vaseke, aztán mikor belekezdenek a legendás réjningbládba a szléjertől, akkor a legmetalosabbak szíve is lágyulni kezd. Az enyém speciel elolvadt, de ez lényegtelen.

Lemezen fél óra bőven elég nekem a Hatebreedből, koncerten sem kell túl sokkal több, pont így maradt meg utána az emberben az, hogy: húbazdmeg, ezek aztán odacsaptak. Mert oda. Jó volt na, és az még jobb, hogy ennyi ember előtt játszhatott végre egy, a “tömegek” által kevéssé ismert zenekar.
Gyors vacsorára haza, majd nyolc körül vissza, azt gondoltuk már vége lesz lassan a nagy “meglepetés-zenekarként” beharangozott Tankcsapdának, de nem, még végig kellett szenvedni a fél műsorukat. Igaz a színpad háta mögül, de onnan is bőven sok volt ez a hakni-jellegű sikamika, sok baz’meggel és még több hangszeres félresiklással. Az a dobos, atyaég, a legegyszerűbb témáknál úgy elment az erdőbe, hogy azt még a legbénább hazai zenekar sem szívesen vállalta volna be mint teljesítményt, több ezer ember előtt. Ennyit a hazai legismertebb metalzenekarról, remek, köszönjük nektek közönség, egyedül Lukács bravúros szövegei mentették meg a produkciót. Mondjuk ez az egyetlen dolog, ami értékelhető a zenekarban, mint érdekesség a kezdetek óta.

Még az est fémpontyai előtt volt némi interjúlehetőség a tévések számára, talpig maszkban csücsült megvilágítva egy uruk-hai harcos (amúgy Corey volt, nem a Gyűrűk Ura remake-jét forgatták itt) és a viccesen hosszú orrot viselő Chris (az egyik perkás). Hmm... azért mókás (na jó, egy élmény) volt így látni őket, és be kell vallani, piszkosul profi maszkokat bírnak készíteni nekik, ráadásul Corey még szürke festékkel is bemázolódott a nagyobb hatás kedvéért, a kezétől kezdve minden szürkítve volt, talán csak a feneke partja nem. Koncerten ez már annyira nem látszott, előtte leöntötték őket vízzel, hogy ne ájultan essenek be a színpadra, a színezés így leolvadt azonmód. Sebaj.
Aztán váltás, jött másik két tag, a zenekar legapróbbika, a cirka 150 centis Joey (a dobos) és a másik égimeszelő a zenekarból, a feltámadt Brandon Lee, azaz James Root a hollómaszkos gitáros.

Közben azért egész nap leste mindenki az eget, az előző napra ígért tornádó sehova nem érkezett meg, Budapest fölé legalábbis biztosan nem. Aznap nem kicsit borult be az ég és kétpercenként úgy érezte mindenki, hogy most szakad ránk az égi áldás, olykor pöttyögött is az eső, aztán mégsem történt semmi. A felhők viszont gyönyörűek voltak, bár olybá tűntek, mintha valaki benyomkodta volna alulról őket, mintha valami szabályos gömb alakú izé védte volna a koncertezőket. Mágikus erők működtek ott, nyilván.

Kilenckor aztán már izgatottan várta a Slipknotot a soksokezresre duzzadt tömeg, végre elkezdődött az intro, mely tartalmazta az új lemez Circle című líraiját, amiről nem gondoltam volna, hogy hallom, csak titokban reménykedtem. Oké, ez így csalás, hogy cd-ről ment, de akkor is, egy csoda ez a dal úgy, ahogy van. Az intrót úgy negyed óráig húzták, majd berobbant végre a csapat a sic című első lemezes számmal, katarzis meg minden, ami ilyenkor kell. A második a The Blister Exists volt (ha jól emlékszem), de még tartott a fotózás és ilyenkor külvilág kikapcs, azt viszont érzékeltem, amint a jobb oldali masszívnak tűnő perkás cuccra két ’knot tag is felmászik, hogy majd most akkor ott ők jól headbangelnek. Aminek az lett az eredménye, hogy az egész motyó eldőlt, az egyikük meg lezuhant a színpadról, a hátára esett szegény, a feje meg pont a bal lábfejemen koppant. Egy ’knot tag a lábaim előtt hevert, hű.

Egyébként ott közvetlenül a színpad előtt nagyon masszívan szólt minden, viszont ahogy távolodott az ember, a hangzás olyan hullámzóvá vált, mint a viharos tenger James Onedin legvadabb álmaiban. Na jó, ez főleg a szélnek volt köszönhető, ami ide-oda vitte a hangot. Ez ekkora térnél nem is csoda.
Na igen, tömeg az volt. Rémes, borzalmas, egymás hegyén-hátán átgázoló emberek, részegek, kevésbé részegek, verekedős népek, akik csak úgy, poénból nekimentek azoknak, akiknek nem tetszett a feje, és még csak azt sem mondták előtte, hogy negola devdzsi vuldegger. Szekusok persze ilyenkor sehol, netán kaján vigyorral bólogattak, hogy adjatok még nekik, simán elképzelhető, szerencsére nem láttam ilyesmit, de olvasni annál többet olvastam ilyen-olyan incidensekről. Na és pont ez az (meg a tömeg meg minden ilyes), ami miatt nem tudtam élvezni a koncertet, annak ellenére, hogy Slipknot fanatiknak vallom magam az első lemez óta. Néha láttam apró hangyákat szaladgálni a távolban, hallottam a hullámzó zenét, többnyire azon igyekeztem, hogy ne pont rajtam gázoljon keresztül az aktuális punk/metalos/plázás/deszkás/mittoménmilyenes arc, ami azért nem nevezhető tökéletes koncertélménynek. Viszont ebből legalább kiderült: itt lenne az ideje, hogy hasonló színvonalú zenekarokat meghívjanak hazánkba, a közönség megvan hozzá, mint azt láthattuk aznap.

Az még így is lejött persze, hogy hiába vannak tonnányian a színpadon, nem volt felesleges a két perkás, valami mindig mozgott, valami mindig történt odafent, és tényleg kőkeményen dolgoztak mindannyian, szórakoztattak minket, és persze magukat. Láthatóan tetszett nekik a közönség, Corey előző nap az osztrákoknál annyira nem volt formában, de aznapra mintha kicserélték volna - legalábbis azok ezt mondták, akik mindkét koncertet látták. Igazából nem volt béna kicsit sem, hogy mindenféle idétlenséget húznak a fejükre, még az egyenruha sem, ott és akkor, ezzel a zenével és vehemenciával tényleg valami pluszt adtak az érzékeinknek. Súly, na.

Volt még egy apró momentum, amiben mi magyarok picit “leszerepeltünk”: annyi, hogy van ugye az a letérdeltetős dal, mikor Corey felszólítására egy emberként kellene felugrálnia mindenkinek. Ez az egész művelet sehogy sem sikerült. Egyébként nem csodálom, én sem tudtam, hogy ilyen létezik, lévén nem láttam még Slipknot koncertet, csak hallgattam a lemezeiket. Na jó, az más kérdés, hogy arányaiban ekkora tömegnek illene tudnia angolul, de ez van. Akárki akármit mond: a Slipknot zseniális a maga műfajában, és bármikor megnézném őket újra max egy PeCsa méretű helyen. Bármikor. Az lenne az igazi koncertélmény. Bár egye fene, azért még így is az év élményei közé tartozik ez a buli.

Valentin Szilvia

Nem tudom, mi ütött a Sportsziget szervezőibe, hisz eddig, ha nem tévedek, olyanokat lehetett látni a rendezvényen, hogy Back II Black, mindenesetre örömteli az idén bekövetkezett változás. Ennek köszönhetően üdvözölhettük a Hatebreedet és a Slipknotot a Népstadion kertben.

Jómagam, igazi rokkerként, kihagytam a sportrendezvényeket és csak 17:00 körül értem a helyszínre, nem sokkal az amerikai Hatebreed kezdése előtt. Legurítottam néhány sört, aztán irány a buli! Nem komálom túlzottan az amcsi srácok lemezeit, szerintem kissé unalmasak, de éreztem, hogy ez élőben nagyon fog ütni. Hát bejött! Minden cicoma és üresjárat nélkül következtek egymás után a rövid HC/metal nóták. A többnyire fiatalokból álló közönség között azért volt egy-két igazi HC-arc is, ők gondoskodtak a megfelelő hangulatról, elől jófajta circle-pit alakult ki. Az est (vagyis inkább délután) fénypontja az volt, mikor a Slayer imádatáról híres zenekar (Kerry King is nyomott egy szólót előző lemezükön) belekezdett a Raining Bloodba! Azonnal felbolydult a nézőtér… sajnos azonban nem játszották végig a dalt, az szép lassan átúszott egy saját szerzeménybe.

Kb. 70 perc után aztán kicsit kurtán-furcsán véget ért a koncert. Érdekes módon; ugyanis az uccsó szám végeztével rögtön be is rakták a két koncert közötti átkötő zenét a rendezők, esélyt sem adva ezzel a visszatapsolásnak. Kár, mert szívesen meghallgattam volna még pár ráadást!

A Hatebreed végeztével következhetett a “meglepetés zenekar”, a Tankcsapda, bár, hogy nagy meglepetést okoztak volna bárkinek is azt kétlem. Ugyanis mindenki akivel beszéltem, már vagy egy hónapja tudta, hogy Lukácsék fognak fellépni ezen az estén. Mit is lehetne írni a Tankcsapdáról?! Nagy meglepetést nem okoztak most sem, voltak persze a kötelező slágerek, de ezúttal – talán egy kicsit a másik két fellépőhöz igazodva – előkerültek a keményebb kötésű számok is, amiket annyira hiányoltam múltkor a Tabánban. Jobb is volt ez a koncert sokkal, legalábbis szerintem, mert persze a közönség mindig, mindenhol imádja őket! Nem volt ez most sem másképp, a mélyen tisztelt publikum pogózott, énekelt, s így tettem én is, eltáncikáltam, elsörözgettem, jó volt, oszt ennyi.
(Később hallottam, hogy állítólag volt valami késeléses incidens a koncert alatt, bent a tömegben. Nem tudom, mi igaz ebből, de ha valami hasonló megtörténhetett, az nagyon szomorú.)

A Slipknottal valahogy úgy voltam, mint a Hatbreeddel, csak az ő produkciójuk kevésbé győzött meg. Nem vagyok oda a maszkosokért, úgy érzem, náluk inkább a látványon van a hangsúly, nem a zenén, pedig hát pont fordítva kellene lennie, ugye! Érzem bennük a potenciált, de valahogy nem állnak össze szerves egésszé a dalok, legalábbis az első két lemezzel ez volt a bajom. (Lehet, hogy az új anyagra már beértek a srácok, azt sajnos még nem hallottam.)

Mindenesetre, aki szereti őket, biztos nem távozott elégedetlenül a koncert után, mert a színpadi munka ezúttal sem hagyott kívánnivalót maga után. Nagyon impozáns látványt nyújtott a színpadon rohangáló, headbangelő 9 őrült. A hangzással sem voltak nagyobb bajok, elől kicsit massza-szerűen szólt a cucc, de ez belefér, ha ennyi mindennek kell egyszerre szólnia. Bőven élvezhető volt. Sokat amúgy ők sem játszottak, kb. 70, max. 80 perces lehetett a buli, ráadással, mindennel együtt. Persze a klipes nóták azért belefértek a programba (naná!), volt Left Behind meg a végén Wait and Bleed is. Összességében azt lehet mondani, nagyon örömteli, hogy ennyi embert megmozgatott ez a rendezvény, dugig volt a “nézőtér”. Nem nagyon szeretek saccolni, de 5-6 ezren biztos voltunk, lehet hogy még többen is. Ez pedig egyértelműen azt jelenti, hogy sikeres volt a buli (amiben a Slipknotnak elvitathatatlan érdemei vannak) és talán reménykedhetünk jövőre egy hasonlóan erős összeállításban…

Kiss Gábor