Nem akarok feltétlenül nagyszabású nu metal revivalt valószínűsíteni a következő évekre, de több mint két évtizeddel a hullám levonulta után törvényszerűen megérkeztünk abba a fázisba, amikor már érzékelhető némi nosztalgia az érával kapcsolatban. Az ilyesmit pedig mindig aprópénzre lehet váltani. Semmi meglepő nincs ebben, a rockzene ciklikussága mindig is így működött: aki akkoriban Kornon, Linkin Parkon, Limp Bizkiten, P.O.D.-n nőtt fel, mostanra többnyire bőven eljutott az ízlésbefagyásos életkorba, ráadásul jól kereső harmincas-negyvenesként fizetőképes keresletet alkot. A zeneipar pedig mindig igyekszik kihasználni az efféle együttállásokat.
Nem írható le feltétlenül ebből levezethető, tudatos múltidézésként a P.O.D. új albuma, sarkítás is lenne a dolog ebben a formában. Ugyanakkor kétségtelen: az előzetes nyilatkozatok ezúttal nem hazudtak, a Veritas jó ideje Sonny Sandovalék legdirektebb, legrockosabb, leginkább rajongóetető albuma. Már az igazából csak a hangulat megalapozásaként funkcionáló Drop bivaly riffekre kanyarított, szövegismételgetős recsitálása hallatán sincs kérdés, mit szállít ezúttal a csapat. Noha néhány harákoló üvöltés erejéig Randy Blythe is színesíti a nyitónótát, teljesen egyértelműen a bőgatyás-aranyfukszos-rasztás groove-ra és Sonny önhergelő előadásmódjára helyezik a hangsúlyt. Nem is akarom eljátszani, hogy nem működik a dolog, főleg, hogy a hagyományosabban dalformátumúbb I Got Thattel is az ezredforduló korszakában maradnak. Itt a banda nagyon jellegzetes kettősségével hip-hopos, leállós verzék váltják egymást gitárgazdag refrénnel.
Ugyanakkor mégis a Tatyana Shmayluk és a komplett Jinjer vendégeskedésével rögzített Afraid To Die járatja igazán csúcsra a gépezetet monumentális, nagyívű kórusával. Utóbbi igazi rockhimnusz, és minden erőteljessége mellett is benne van a P.O.D.-ra régen is olyannyira jellemző szentimentális tűz. Meggyőződésem, hogy utóbbi a banda világsikereiben is komoly szerepet játszott annak idején. Remek darab, de fél perccel biztosan lehetne hosszabb, így kicsit túl hirtelen ér véget nekem. A másik nagyágyú Breaking címen fut, ezt szintén áthatja az említett, jó értelemben vett pátoszos jelleg, és mire elérnek a végére a „the grass still withers and the flower falls" sor transzszerű ismételgetésig, tényleg nehéz kivonni magadat a hatás alól. Harmadik favoritom pedig az I Won't Bow Down, ahol a kicsit elektronikus-rappelős verze után megérkező, monumentális kórus megint beeszi magát az agyba, és nem lehet onnan kiirtani.
Ezekből a momentumokból tökéletesen lejön, hogy ez a csapat ma is tud remek dalokat írni. Ugyan 2024-ben még a fentebb említett, esetleges nosztalgia mellett sem a P.O.D. szállítja majd a tizenévesek mindennapjainak soundtrackjét, mindez semmit sem von le a zene értékéből. Ugyanakkor a lemez egészét ezzel együtt sem érzem telitalálatnak, akad a meggyőző momentumok közepette néhány üresjárat is (ilyen például a Dead Right vagy a This Is Your Life), miközben mindössze tizenegy dalról, 35 percről beszélünk. De összességében elmondható, hogy ami jó az albumról, az tényleg nagyon jó, a többi meg végső soron oké, csak nem különösebben érdekfeszítő. A számszerű értékelésemben is ezt próbáltam érzékeltetni: úgy is veheted, hogy levontam fél pontot a közepesebb momentumokért, meg úgy is, hogy kaptak fél pluszt a kiugró témákért. Mert tényleg akad a Veritason mindkettőből.
A groove-os, mélyre hangolt hip-hop metal annak idején tényleg mindent elsöprő őrületet okozott, tulajdonképpen a nu metal-érában éltük a rockzene utolsó nagy mainstream, globális fellángolását, még ha ezt sokan nem is köszönték meg. A P.O.D. a korabeli hullám egyik komoly lemezeladójaként most megbízhatóan eleveníti fel azokat az éveket. Ha csak erre vágysz, szerintem tudnak majd mit mondani neked ezzel a nem tökéletes, de korrekt lemezzel.
Hozzászólások