Shock!

Elejétől végéig még sosem nyomtam végig a FEZEN-t, egyszer erre is sort kell keríteni, még ha a májunk annyira nem is köszönte meg vasárnapra. Szerencsére itt az átlagéletkor jóval magasabbnak bizonyult, mint a RockParton, tehát az ember kevésbé érzi röhejesnek magát a sok huszonéves között. Persze sátorozni már nincs ingerencia (sose volt igazán), de azért kissé meglepődtem a profi fogadtatáson, amivel a koliban várták az érkezőket már szerda délben – bekészített kulcsok, karszalag (!), laptopon Excel vendéglista. Más kérdés, hogy elég hamar összeomlott a rendszerbe vetett hitünk, hiszen kiderült, egy kézírásos listáról kerültünk a gépbe. Na sebaj, azért az összevissza érkezési időpontok ellenére gond nélkül bejutott mindenki, reméljük jövőre kicsit zökkenőmentesebb lesz a dolog – a kezdeményezést mindenesetre értékeltük.

A szerda alapvetően bemelegítő napként funkcionált, a nagyszínpad még nem is volt készen, ezért a sátrak és a Hammerworld színpadnak helyet adó FEZEN Klub között járkáltunk, persze némi körülnézés után. A fesztivál egyik nagy előnye a változatosság: bár alapvetően rockos rendezvényként aposztrofálható, öt helyszínen a legkülönfélébb műfajok képviselői szórakoztatják az arra lézengőket vagy célirányosan odaérkezőket és igazán nagy távolságok sincsenek. Így – bár adtam egy laza keretet az egésznek, hogy mi az, amit kellene látni-hallani – mindenféle koncepció nélkül mászkáltunk kiérkezéskor egyik helyről a másikra.

Emiatt sikerült az első házmesterekkel az Ocho Machót és a Mighty Fisherst elcsípni, akik alapvetően reggae típusú zenét játszanak, de rá kellett jönnöm, hogy ebbe az irányba is toleránsabbá váltam az évek során. Persze egy hosszabb lazítás indításához még illik is a reggae, ugyanis ez volt az a pont aznap, amikor ténylegesen levetettem a hétköznapok stresszét, és elindítottam a fesztiválozást. Ugyanakkor hosszú távon mindkét zenekar marha unalmas, és a Hellandre amúgy is kíváncsiak voltunk, tehát hat-hét felé már illett beindítani a metalkodást. Sajnos azonban én többet vártam Nagy Dávid és a szintén ex-pokolgépes Czébely Csaba közös bandájától – a zene még korrekt is lett volna, nem nagyon lehet nem bólogatni erre a fajta, modernebb ízekkel is felvértezett power/thrashre, de az ének nagyon nem jött be. Igaz, mire ezt végig tudtam volna gondolni, már vége is lett a koncertnek, ugyanis – mint kiderült – aznap az összes főműsoridőn kívül játszó bandának mindössze fél óra jutott.

Az angliai magyar Avenford is érdekelt, akik meglepően erős anyaggal jöttek ki idén újságmellékletként, és mivel tényleg baromi jó a debütlemezük, még az sem számít, hogy tíz-tizenöt évet késtek vele – ez a fajta prog/power lényegében a rétegzenék között is rétegzene, és akkoriban számított kicsit népszerűbbnek a mostaninál. Hallottam, hogy a srácok énekesproblémákkal küzdenek, de sose gondoltam volna, hogy pont Kiss Zoli ugrik majd be hozzájuk. Nyilván Zoli pályafutását ismerve a legkevésbé sem meglepő, mennyire érzi ezt a stílust, kíváncsi vagyok, mennyire lesz hosszútávú ez a kooperáció – semmiféle beugrás-jellege nem volt a dolognak, olyan volt mintha évek óta együtt nyomnák. Ezt követően aztán némi italozási szünetet beiktatva irány ismét a nyitóhelyszín, a Media Markt sátor, ahol még épp elcsíptük – az eső elől bemenekülve – a Full Fighters végét (komolyan, ez valami verseny a magyar tribute zenekarok közt, hogy kinek kínosabb a neve?), aztán hamarosan érkezett a Hellyeah, akik úgy berobbantak, hogy hú, de 30-40 perc után rettenetesen egysíkúvá vált az egyenzúzás. Tényleg nem irigylem sem Vinnie Pault, sem senki mást, aki korszakalkotó zenekarokban volt meghatározó tag, de ez a zene még akkor is teljesen középszerű volt, ha elvonatkoztatunk a Panterától. Az Omenről sok okosat nem tudok mondani a balatoni fellépés kielemzése után: ugyanannak a programnak négy-öt számmal lerövidített programját kaptuk meg, és koncertfronton ezzel véget is vetettünk a napnak.

Csütörtökön a Wisdommal nyitott a nagyszínpad, de őszintén szólva baromi fárasztóak voltak a tűző napon (azzal együtt, hogy tényleg nagyon jó hangja van az „új" énekesüknek), úgyhogy átmentünk Auróra unpluggedre a FEZEN Klub kerthelységébe, ami viszont rendkívül bizarr élménynek bizonyult, tehát szintén nem marasztalt sokáig. A hétker zenés klubjai mindenesetre imádnák ezt az akusztikus formában kicsit polbeat, kicsit alter ízt is kapó kultpunkot, nem tudom, kacsintgat-e arrafelé a zenekar. Fontos megnézni a Remorse-ot is, amikor csak lehet, pláne hogy a RockParton nem sikerült – sokat, sokszor írtunk már róluk, élik a thrasht. Jöttünk, láttunk, visszamennénk, rajongóként pedig örökre szívembe zártam őket a „harcra fel, győzni kell" refrénért.

A nap hátralevő részében már csak a Turbo volt számomra az egyetlen olyan zenekar, ami nem szerepel Kiss Sándor (kollégánk ezen a néven szerepelt a szálláshely vendéglistáján) beszámolójában: hát az biztos, hogy az utóbbi évek egyik legkülönlegesebb zenekarát tisztelhetjük bennük. Valamiért elsiklottam felettük annak ellenére, hogy feltűnésükkor is láttam őket valami kisebb helyen, totál ismeretlen zenekarként és már akkor is igen jók voltak – kár, hogy így alakult, de sose késő újrafelfedezni jó zenéket. Nem tudom, mennyire „trendi" manapság a Turbo, de rémlik, hogy nem kimondottan rockos arcok is bírják őket, meg hogy még petőfis köreik is voltak. Mivel azonban fikázó kommenteket és „tudom, amit tudok" okfejtéseket sem olvastam velük kapcsolatban, gondolom, komolyabb hátszelük sincs. Stúdiófelvételen mondjuk Tanka Balázs éneke kicsit fárasztó, akárcsak a Protest The Herónál az egyenfejhang, ugyanakkor a Turbo zenéje szerintem sokkal fogósabb, élvezetesebb és nem azért, mert a mi kutyánk kölyke.

(P.V.)

Némi késéssel sikerült becsatlakoznom az idei FEZEN-re, a nulladik nap és így a Hellyeah fellépése is kimaradt számomra, szerencsére azonban a többi nemzetközi fellépő a többi napra lett beosztva, így Vinnie Paulékon kívül senki másról nem maradtam le. Némi kapkodás és rohanás után csütörtökön fél hétkor már a Kalinka Nagyszínpad előtt álldogáltam az első csapolt sörömmel, mikor tűző napsütésben színpadra lépett a Teuton Thrash Trió egyik oszlopos tagja, a Destruction. Sajnos a körülmények finoman szólva sem voltak épp ideálisak Schmierék bulijához, ami a produkció első felére rá is nyomta kissé a bélyegét. Eleve nem túl szerencsés tűző napsütésben thrasht hallgatni, ha pedig mindez még borzalmas hangzással is párosul, az messzemenőkig megnehezíti a hallgató dolgát. A koncert első felében középtájt, a színpadtól nagyjából tíz méterre álltam, itt pedig Mike-ból szinte semmit sem lehetett hallani. Ha pedig figyelembe vesszük, hogy a Destruction savát-borsát alapvetően az ő horzsoló riffelése jelenti, akkor nyilvánvaló, hogy mindez igencsak levett a koncert élvezeti értékéből. Élő bulikon alapszabály, hogy ha valakit nem hallasz, menj közelebb hozzá, így mikor jobbra kitérve közelebb ballagtam a meglehetősen összeaszott gitároshoz, végre a gitárjátékát is sikerült kihámoznom. Ránézésre egyértelmű, hogy valami nincs rendben a palival (vagy azzal, amit szed), de a göndör hajzuhatag, illetve a pálcikavékony ujjai alól előtörő riffelés még mindig a régi.

A program elejét nem vették túlzottan régisulisra: egészen a negyedik nótáig kellett várnunk, míg a klasszikus éra első képviselőjeként érkezett a Mad Butcher. A régi és új nóták egyaránt mocskosan, nyersen és zajosan szólaltak meg, egy-egy basszuskiállás az igencsak előtérbe tolt Schmiertől pedig kifejezetten disszonánsan hangzott. Nem volt hibátlan tehát a buli technikai szempontból sem, de épp ettől lett élő, őszinte és lélegző a produkció. A közönség a tűző napsütésnek és a korai időpontnak köszönhetően kissé nehezen hangolódott rá a masszív thrashelésre, de a program közepére már , kialakult a jó hangulat az olyan nótáknak köszönhetően, mint a klasszik intróval felvezetett Release From Agony, a Death Trap, a Total Disaster vagy a Curse The Gods. Nem ez volt életem legjobb thrashkoncertje, de alapozásnak kiváló volt. Remélem, nemsokára egy sötét klubban is újra találkozunk.

Ha a Destruction fellépését a nyers, zajos és mocskos szavakkal jellemeztem, akkor Tarja Turunen produkciója csakis ezek ellentetjeként írható le. Ahogy tavasszal a Within Temptation bulija, úgy Tarja fellépése is profi, bombasztikus és tökéletes volt. Ellenben kicsit hideg és lélektelen is. Tarja persze cuki, sokat beszélt a közönséghez és eldobált egy csomó puszit is, de nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy egy percről-percre megtervezett, végletekig begyakorolt, spontaneitástól abszolút mentes produkciót láthatunk a színpadon, amelyben mindenkinek megvan a kijelölt helye, azt pedig még véletlenül sem hagyhatja el. Míg Tarja egyértelműen uralta a színpad elejét, addig a muzsikusok mind mögötte helyezkedtek el, nagyjából fixen, Mike Terrana pedig a rendezői jobbon püfölte lengőcinekkel felszerelt, látványos dobcuccát. A bőgős lány egyszer kijött azért kicsit pózolni a színpad elejére, és ekkor – lehet, hogy csak a rosszmájúság mondatja velem – határozottan úgy tűnt, mintha észbe kapott volna, hogy neki bizony hátrébb a helye. Gyorsan vissza is futott...

Szóval, míg például Jeff Scott Soto buliján egyértelműen egy zenekart láttunk a színpadon, addig Tarja esetében egyértelmű, hogy egyedül ő a főszereplő, a többiek csak epizodisták. És hogy végre magáról a koncertről is mondjak valamit, az előadás teljességgel mentes volt a Destruction buli gyengeségeitől: atom hangzás és látvány, hibátlan előadásmód és totál profizmus, megfejelve egy minden szempontból bomba formában lévő Tarjával, aki a buli közepén gyorsan át is öltözött, pontosabban ruháinak nagy részétől megszabadulva fokozta tovább a férfi közönség nyálelválasztását. Ami pedig a nótákat illeti, élőben sokkal jobban eltaláltak, mint lemezen, köszönhetően elsősorban annak, hogy a monumentális, epikus dalfolyamokat jó érzékkel hanyagolták, illetve annak a vizuális töltetnek, amit Mike Teranna ad egy-egy koncerthez hihetetlenül látványos, ámde mégis roppant húzós dobolásával. Azért pedig külön dicséret illeti a főnökasszonyt, hogy az eredetileg Gary Moore által játszott Over The Hills And Far Away kivételével bizony egy fia Nightwishez köthető téma sem került terítékre.

Ha szemeim nem csaltak, a színpad programját záró Ossianra még nagyobb tömeg gyűlt össze, mint Tarja műsorára, Endréék pedig hozták a szokásosan jó formát és hangulatot. Az Ossian zenéje sosem tartozott a kedvenceim közé, de fesztiválfellépéseiket egy-egy sörrel a kézben mindig szívesen végighallgatom, nem volt ez másképp most sem. Az izzasztóban (ún. Hammerworld Csarnok) éjfélkor kezdő Akela műsorát már kissé ziláltan tekintettem meg, de így is határozottan átjött, mennyire intenzíven tolták Főnökék. A csapatot sokan hajlamosak letufázni, de ha hajlandóak vagyunk túllépni a szándékosan felvett büdös paraszt imidzsen, világosan kiderül, hogy muzsikájuk jóval több néhány egymásután dobált dzsi-dzsi riffnél. A Felkészültem a halálra, a Nekik mondd vagy a Fáklyával a pokolban mind kiváló, ütős dalok, melyek természetesen a csarnokban uralkodó negyven fokban is sütöttek. A koncertnek aztán valamiért kissé kurtán-furcsán lett vége az örök záró Megkísértelekkel, arra ugyanis mérget vennék, hogy legalább a Közeleg be volt még tervezve (Akela-koncert enélkül? Ugyan már!), de ezúttal be kellett érnünk ennyivel.

(K.G.)

Mi lehetne kellemesebb egy laza nyári péntek délután, mint egy-nyolc hideg rozéfröccs és mellé egy kis balkáni etnofolk a kerthelyiségben? (Az előző a mondatért a szerző garantáltan pokolra jut majd – a szerk.) Vagyis hát nem tudom, milyen stílusba sorolja magát a Gypo Circus, de az biztos, hogy szórakoztató volt. Utánuk nem is nagyon tudtam ráhangolódni a Lordra, pedig már ezer éve nem láttam őket – igaz, előtte meg már ezerszer. Bosszankodhattam azon is, hogy a Europe dedikálását pont a Snakecharmerrel egy időpontra rakták – igaz, legalább nem készültem dedikálnivalóval, hiszen ott derült ki, hogy egyáltalán lesz.

(P.V.)

A második napot szintén a szaunaként funkcionáló Hammer Csarnokban kezdtem, ahol fél héttől zúzott a Magma Rise. Holdampf Gabiék a megszokott súllyal vezették elő dalaikat, melyet a maroknyi, az állandó bekiabálásokkal eléggé családias hangulatot teremtő publikum lelkesen is fogadott. Olyan dalokkal, mint a Tombstone Eyes vagy a Herczeg Laci kedvenceként regnáló For Those..., persze élőben lehetetlen is hibázni.

Mivel a Magma Rise programja és a következő attrakció Snakecharmer között volt nagyjából harminc perc, sikerült belenéznem a Rézangyal Cabrio színpadán igen komoly nézőszámnak bazseváló Kovbojok műsorába is. A homemade YouTube-sztárokból koncertező formációvá avanzsált srácokban pont az az imádnivaló, hogy saját maguk is csak röhögni tudnak azon, hová is jutottak. Ennek ékes bizonyítéka, hogy Droszi egy-egy pisikaki-punk szerzemény után saját költeményeivel is emeli az est fényét, Fájör meg simán betol valamelyik szünetben egy Death-riffet, mert miért is ne? A csapat rajongói megnyugodhatnak, nemsokára érkezik ugyanis a Kaksi Atomerőmű folytatása, vagyis a kettes lemez, aminek köszönhetően az általam hallott fél órában többnyire újabb dalok sorjáztak, de azért szerencsére befért közéjük a Gyűrűk Ura történetét, pontosabban annak cenzúrázatlan, eredeti változatát megéneklő Barka Pali is. Sajnos azonban a méltán népszerű Egérfejű-trilógiát a felénél ott kellett hagynom, mert kezdett a volt Whitesnake-, Thunder- és Magnum-tagokat felvonultató Snakecharmer, az pedig azért jobban érdekelt.

Bár a csapat 2013-ban kiadott egy lemezt, a Snakecharmerhez eddig még nem volt szerencsém, programjuk azonban így is maximálisan lekötött. Azt a fajta bluesos, veretes hard rockot nyomták, ami a tagok előéletét ismerve elvárható volt tőlük. Bár elméletileg a zenekar billentyűse Adam Wakeman, aki amellett, hogy Rick Wakeman fia, többek között még Ozzy mellett is játszott, ezúttal a magnumos Mark Stanwayjel érkeztek. A legtöbb tekintet persze nem rá, hanem a régi 'snake meghatározó tagjaira, Micky Moodyra és a háttérben visszafogottan pengető basszerre, Neil Murrayre szegeződött, meg persze a frontember Chris Ouseyra. Utóbbi tökéletes választásnak bizonyult: amellett, hogy a hangja tényleg remek, rutinos öreg róka ő is, aki kiválóan hozta azt az öt dalt, amiért a közönség döntő többsége érkezett. Naná, hogy a klasszikus Whitesnake darabokról beszélek: Ready An' Willing, Walking In The Shadow Of The Blues, Slow An' Easy, Here I Go Again, majd zárásnak a Fool For Your Lovin'. Mindezek közé pedig egy roppant hangulatos Micky-szóló is befért, amelyről azt hiszem, elég, ha annyit mondok, a közönség nagyobbat bulizott rá, mint egyik-másik dalra. Megmutatta az öreg, hogy egy gitárszólónak nem féltétlenül a hanghalmozásról, a tekerésről vagy az öncélú művészkedésről kell szólnia, hanem elő lehet vezetni úgy is, hogy ne kötelezően letudnivaló töltelék legyen csupán, hanem vérbeli szórakoztatás. A Snakecharmer egész bulija az volt, úgyhogy azt hiszem, ideje beszerezni azt a 2013-as lemezt. Az öreg kígyóbűvölők műsorának végén még épp elcsíptem Téglás Zolit, amint hevesen énekelteti az igen szépszámú publikumot az A Place Called Home-mal, majd érkezett az est fénypontja, a Europe.

(K.G.)

Meg kell mondjam, hogy akármilyen kiváló volt is a Snakecharmer, otthagytuk, mert az 50 fokos teremben nem lehetett megmaradni. Igazán kerülhettek volna valamelyik szellősebb sátorba, urambocsá a nagyszínpadra a Europe elé, ahol persze helytállt az Ignite is, de őket inkább csak fröccsözés közben hallgattuk. Joey Tempestékről igazából már nem nagyon tudok mit írni, ami nem lenne átfedésben a korábbi évek cikkeivel, az meg igazából annyira nem érdekes, hogy kétszer kezdték el a koncertet valami technikai zűr miatt, és hogy ezúttal a No Woman, No Cry helyett a Here I Go Again volt a Superstitious középrészében a zenei geg – talán pont a régi 'snake-esek miatt, akikkel bizonyára összefutottak a backstage-ben. Baromi jó koncertet nyomtak ezúttal is és a Wasted Time-ot is megkaptuk különlegességnek az amúgy standard Bag Of Bones turnés műsorba.

(P.V.)

A szombati napot ismét csak a Hammer Csarnokban kezdtem, ahol 18 órától a The Joystix mutatta be, hogyan is kell vérbeli, lendületes rock'n'rollt nyomni. Nagyjából harminc percet játszottak, pillanatnyi üresjárat nélkül, a végén pedig a Stones Jumping Jack Flashével tették fel az i-re a pontot. Volt humorérzéke annak, aki összeállította a Csarnok pénteki programját, Szöszőék után ugyanis a Nevergreen érkezett (majd utánuk a Prosectura és a PiCsa), az átszerelés alatt pedig átballagtam a Media Markt színpadra, hogy belelessek a frissiben beugrott Junkies műsorába. Mivel a P. Mobil lemondta a nagyszínpados bulit, a szervezők Péterfy Borit tették a helyükre, az általuk hagyott űrt pedig Barbaróék voltak hivatottak betölteni. Bár a koncertnek nagyjából nulla promóciója volt, mégis jó páran összegyűltek a koncertre, melyet szemmel láthatóan a csapat is nagyon élvezett, én pedig némi kis nosztalgiafaktorral, a régi sörkertes bulikra emlékezve hallgattam az olyan dalokat, mit az Ennyi kell, a Ne ébressz fel vagy a háttérként szolgáló ledfalon futó pacman animációval megtámogatott Maszk.

Mivel évek óta nem voltam Nevergreen bulin, Matláryék koncertjéről sem akartam lemaradni, így a Junkiest otthagyva visszasiettem a Hammerhez. Épp egyik korai kedvencem első hangjaira értem oda, A harang értünk szól pedig ugyanolyan letaglózó volt, mint anno Az éj szeme lemezen. A harmadik anyag után elvesztettem a fonalat a zenekarral kapcsolatban, de az újabb keletű Karmageddon megint csak utat talált hozzám, és kifejezetten jónak is találtam. Simon Valentina énekesnő csatasorba állítása az élő produkciót is csak erősíti, úgyhogy egyértelműen jó döntést hoztak vele anno. A koncertet pedig mi más is zárhatta volna, mint a csapat legnagyobb klasszikusa, az Ámok. És ha már zenei sokszínűség, nem bírtam ki, hogy a Prosecturát is le ne csekkoljam kicsit, de az ő műsorukból pár perc ezúttal is bőven elég volt. Továbbra sem az én világon, amit csinálnak, de azért lelkem mélyén én is lepke vagyok.

Egy-két kivételtől eltekintve a folk metal elég messze áll tőlem, de ha már itt voltak, az Alestorm műsorába is belenéztem. Tetszett is, amit produkáltak, hiszen a mára magát igencsak kinövő skót alakulat tényleg eszelős bulit csavarintott a Media Markt sátorban. Ahogy az egyik cimborám fogalmazott, muzsikájuk olyan, mintha a Skyclad megbaszta volna a Sonata Arcticát, és ezzel a tömör jellemzéssel nem is tudok vitába szállni. Otthon soha nem hallgatnám őket, de koncerten határozottan szórakoztatóak voltak. Csak azt tudnám, minek ehhez a zenéhez két billentyű...

(K.G.)

Péterfy Borira kimondottan kíváncsi voltam, mert valamiért azt gondoltam, ez is valami Anna And The Barbies-féle dolog. Hát, párhuzamok vannak is, de valószínűleg jobbat tett volna a produkciónak, ha a sátorban marad. Az óriási színpadon kicsit elvesztek, de amúgy szabadtéri kocsmázásunkhoz jó kis háttérzenét szolgáltattak, néhány beintegrált extra zúzással. Majd egyszer lenézek valami belvárosi bulijukra inkább. Ami pedig a Magna Cum Laudét illeti, meglepően rockos volt, amit előadtak (a nyitószám kimondottan tetszett a hosszú gitárszólójával), összességében pedig elmondható, hogy ők a mai idők Bikinije – végülis elférnek a lakossági rockzene széles palettáján.

(P.V.)

Mielőtt megnéztük volna a fesztivál magasan legjobb koncertjét (gy.k. a Skid Row buliját), még belekukkantottam a No Wave sátorban nyomuló Ivan And The Parazolba is, akikre a Deep Purple előtt kaptam fel a fejem. A srácok ezúttal is remekül nyomták a Stonesban, Doorsban és egyéb '70-es évek-beli muzsikában gyökeredző zenéjüket, és jó volt látni, ahogy a sátrat agyig megtöltik a lelkesen táncoló fiatalok. Bízom a csapatban, ha továbbra is ilyen iramban fejlődnek, még akár nagyon messzire is eljuthatnak.

(K.G.)

Gyakran mondogatjuk, hogy a hazai úgynevezett rockszakma nem jár a koncertekre, pedig lenne miért, de ennek ellenére is meglepő volt a Nevergreen oszlopos tagjait felfedezni a Skid Row koncert előtt a közönség soraiban. A szigorú gót rockerek vidámabb oldalával szembesülni legalább olyan hogy megannyi Bach koncert után a magyar közönség végre megismerkedhetett a másik oldal verziójával is – Rachel Bolanék pedig ezt meg is hálálták egy ugyanolyan jó bulival, mint a tavaly novemberi bécsi volt. Még a műsort is hasonlóan állították össze és itt megint nem tudok mit hozzáfűzni a korábban már leírtakhoz. Talán csak annyit, hogy érdemes lett volna kicsit megemlíteni Dave Sabo és Tommy Ramone (az ő emlékére szólt a Psycho Therapy) magyar származását, pláne, hogy egy Snake interjúban nemrég pont arról olvastam, milyen izgatottan várja, hogy ősei földjére léphessen. Na sebaj, soha rosszabb fesztiválzárást – kevés jobbat tudok elképzelni a szombat este felvezetéseként, mint egy Skid Row bulit. Úgyhogy kéremkapcsojjaki.

(P.V.)

Fotó: Polgár Péter