Shock!

Tavaly a Fezenen olyan koncertet láthattunk a veterán Deep Purple-től, amely jó eséllyel minden előzetes várakozást felülmúlt: laza, csuklóból előadott, ámde végtelenül profi örömzenélést, aminek hallatán a jelenlévő – amúgy fesztivál-rekordot jelentő – több tízezer ember mind a tíz ujját megnyalhatta. Mindezek miatt gondoltam, hogy sokan lesznek a csapat arénás koncertjén is, az azonban így is kellemes meglepetés volt, hogy végül minden jegy gazdára lelt (igaz, a színpad kicsit előrébb került, aminek eredményeként néhány szektort lefüggönyöztek), mert bár tényleg csúcsformát mutatott a Purple Fehérvárott, azért nem telt el valami sok idő a két buli között, ráadásul félő volt, hogy a nem túl olcsó jegyárak is sokakat elriasztanak. Nem így lett.

A fiatal gyerekekből álló Ivan And The Parazol már csurig telt csarnokban kezdhette meg rövid, ám annál velősebb programját. Őszintén szólva soha egy hangot nem hallottam tőlük korábban, de műsorukat látva abszolút értetlenül állok azon fika-áradat előtt, amely előzenekarként történt beharangozásukat követte. Megértem, ha valakit zavar, hogy bálványai előtt néhány nyeszlett, kölyökképű és meglehetősen hülye mozgású suhancot kell néznie, de ha igazságosak akarunk lenni, nem ez kellene, hogy mérvadó legyen, hanem a zene. Merthogy az Ivan igenis jó volt, ráadásul a '70-es, sőt, sok helyütt inkább a '60-as években gyökeredző muzsikájuk maximálisan passzolt a Purple elé. Aláírom, hogy az énekes Vitáris Iván mozgása esetenként kifejezetten idétlenre sikeredett (hogy a gitáros Balla Máté rángatózásáról már ne is beszéljünk), de legalább volt mit nézni, történt valami a színpadon. Egyébként is legyünk őszinték: egynémely, azóta már ikonná vált régi előadó mozgáskultúrája sem lehetett különb fiatal éveiben. Szóval valóban furcsa volt az Ivan And The Parazol kiállása, de bluesos, helyenként elszállós, nyers zenéjük viszont ütött, és ez láthatóan a publikumot is meggyőzte. Fiatalok még, de megvan bennük a kellő potenciál, szóval hajrá, fiúk!

Ez már nyilvánvalóan örökre így marad, de számomra akkor is hihetetlen, hogy sokan a mai napig azon siránkoznak, hogy Ritchie Blackmore nélkül a Deep Purple-re már csak azért érdemes elmenni, mert „mégiscsak ők azok". Sőt, olyan vélekedést is hallottam a koncert előtt kiszűrődni a mellettem álló ősrajongók közötti beszélgetésből, hogy a legjobb számaikat (lásd Child In Time) azért nem játsszák, mert Steve Morse nem képes azokat elgitározni... Mindez nyilvánvalóan nettó baromság, hiszen ha van a mai Purple-nek gyengébb pontja, az Ian Gillan, egyébként meg a csapat köszöni szépen, kiválóan működik, úgy lemezen, mint élőben. Előbbire azt hiszem, a legutóbbi Now What?! lemez szolgáltat megkérdőjelezhetetlen bizonyítékot, utóbbira pedig a fezenes koncert, illetve ez a hétfő esti arénás fellépés. Gyakorlatilag szinte szóról szóra idemásolhatnám a tavaly augusztusi beszámolót, hiszen nem csak a setlist volt szinte változatlan, de az előadás minősége és a hangulat is. Nyilván egy nyári fesztiválon, sörrel a kézben valamelyest forróbb a hangulat, mint egy szomorkásan esős februári estén, de ezen nincs is mit csodálkozni.

Mindez persze nem azt jelenti, hogy a publikum nem vette a lapot, de a leginkább meglett családapákból álló közönség azért közel sem bulizott akkorát, mint legutóbb. Pedig minden okuk meglett volna rá, hiszen a nagy öregek a remek formát egy az egyben átmentették ide is. Leginkább Ian Paice nyűgözött le könnyed és elegáns dobolásával, élő tanúbizonyságát adva annak, hogy hatvan felett is lehet valaki kiváló ütős. Nyilván nem kaptunk tőle olyan lehengerlő erődemonstrációt, mint mondjuk a Uriah Heep évtizedekkel fiatalabb Russell Gilbrookjától, de az alapok így is ültek, a nóták húztak, azok a fineszes, jellegzetes Paice-megoldások pedig ugyanúgy működnek ma is, mint húsz, harminc vagy akár negyven éve. Az örökifjú, mosolygós Roger Glovert is öröm volt nézni, ahogy az igazi úriember benyomását keltő, végtelenül szimpatikus Don Aireyt is. Jon Lord nyilván pótolhatatlan, de ha valaki méltó rá – úgy emberileg, mint zeneileg –, hogy a helyére álljon, az csakis Don lehet. Mindehhez jött még az „új fiú" (feltűnt valakinek, hogy már húsz éve itt van?), az éppen 60 éves Steve Morse, akinek gitározásán minden egyes alkalommal elámulok. Hihetetlen érzés van a játékában, egyszerűen hallani, látni kell.

A hangszeres szekció tehát jól tartja magát, ami Gillan hangjáról nem feltétlenül mondható el, az viszont biztos, hogy még ma is nagy mókamester az öreg. Elég csak arra a kis gegre gondolni, mikor a Paice dobcucca mögött felállított paraván felett véletlenül pont akkor kezdtek el női alsóneműk repkedni, mikor Gillan papa bevonult szusszanni egyet. Azon meg, hogy lassan 69 évesen már nem mennek a magasak, nincs is mit csodálkozni. Ezt a csapat is rég felismerte, így a koncertek programját is ennek fényében állítják össze – nyilvánvalóan ezért nincs Child In Time sem hosszú évek óta. És hogy mennyire nem nosztalgiazenekar a Purple, azt mindennél jobban mutatja, hogy öt tétel (Aprés Vous, Vincent Price, Uncommon Man, a Jon Lordnak ajánlott Above And Beyond és Hell To Pay) is befért az utolsó lemezről, de a Bananas (Contact Lost) és a Rapture Of The Deep (The Well-Dressed Guitar) is képviseltette magát egy-egy szerzeménnyel. Mindezek mellett, pluszban persze volt még egy csomó szólisztikus betét hol önálló tételként, hol pedig valamelyik dalba ágyazva, amik a Purple élő fellépéseinek szerves és elhagyhatatlan részét képezik. Nem is lenne az igazi egy fellépésük ezek nélkül, ahogy az olyan slágerek nélkül sem, mint a Perfect Strangers vagy a Lazy.

Én személy szerint örülök, hogy nem csak utóbbiakból áll a program, hiszen az újabb kori szerzeményeket sokkal érdekesebb élőben hallani, mint az ezerszer hallott Smoke On The Watert. Nyilván a Now What?! dalai sosem lesznek akkora klasszikusok, mint a ráadásban elővezetett Hush meg a Black Night, vagy a nem sokkal korábban felcsendült Space Truckin', de aki ezt egyszer már megtette negyven évvel ezelőtt, annak a hetedik iksz felé ballagva nem kell még egyszer megújítania a rockzenét. Az ilyen legendás figurák elég, ha összejönnek muzsikálni egyet, közben jól érzik magukat, nekünk pedig örülni kell annak, hogy újra láthattuk őket. Illetve reménykedni benne, hogy nem ez volt az utolsó alkalom.