Shock!

Úgy néz ki, hogy több hazai fesztivállal ellentétben, a FEZEN-nek sikerült túlélnie, és a coviddal, válsággal és egyebekkel terhelt elmúlt évek után is stabilan megmaradnia a palettán. Ahogy tavaly, úgy idén is megtartották tehát a Fehérvári Zenei Napokat, immáron 26. alkalommal, és ahogy az utóbbi években mindig, úgy természetesen most sem hagytuk ki. A nadrágszíj meghúzása azért valamelyest érezhető volt, hiszen jelentős érvágást jelentett az egyik szabadtéri színpad megszüntetése, de a lényeg, hogy a fesztivál működik, ráadásul – ahogy az már csak lenni szokott – rockvonalon is neves, nemzetközi produkciókkal. Ráadásul a szervezők az árakat is igyekeztek racionális szinten tartani, így fordulhatott elő az, hogy 850 forintért ihattuk a korsó Borsodit, de a sarki fény is csak egy ezrest kóstált, és még enni is lehetett valamit 2000 forint alatt.

A FEZEN tehát 2023-ban is maradt, ami volt: rongyrázástól mentes, emberi léptékű, sokszínű, de rockrajongók számára is kellemes finomságokat tartalmazó fesztivál. Ennek ellenére idén valahogy úgy alakult, hogy a metálszíntér külföldi fellépői kivétel nélkül a pénteki és szombati napra estek, így a rendezvény elejét egyfajta bemelegítésnek fogtuk fel, azaz igyekeztünk minél jobban feltérképezni a fesztiválterületet, a borfalutól az ételsorig, közben azért bele-belenézve egy-egy produkcióba.

Szerda

Számomra ezek közül a Divided volt az első, utólag pedig nagyon örülök, hogy nem lógtam el a fellépésüket. Mint ugyanis Brother Belmont, alias Jósa Tamás a koncerten is utalt rá, illetve ahogy azt a Facebook-oldalukon is jelezték, sajnos úgy néz ki, hogy a Divided most egy időre tetszhalott állapotba dermed. A feloszlás kifejezés talán egy kicsit túl pesszimista, hiszen elméletileg stúdiós projektként lehet majd még találkozni velük a jövőben is, de tény, hogy élő fellépésekre mostantól határozatlan ideig nem lehet számítani. Az ok sajnos a szokásos: az előrejutás hiánya motivációvesztést és kreatív válságot szült, ami már csak azért is hatalmas kár, mert a Dividedot minden téren maximális igényesség és kreativitás jellemezte, kezdve az alapkoncepciótól a koncertek vizuális hátterén át a lemezborítók grafikai megvalósításáig. Ahogy a csapat fogalmazott, ezt a zenekart nagyobb színpadokra tervezték, illetve találták ki, mivel azonban sajnos erre a lépcsőfokra tartósan nem sikerült fellépni, egyelőre úgy döntöttek, szünetre vonulnak. Ettől függetlenül ezt a bulit még maximálisan odatették, és – mbár akadtak technikai gondok bőven – a megszokott Divided-minőséget így is megkaptuk. A háromnegyed órás program nagyjából felét tették ki a 2020-as Behind Your Neon Eyes dalai, de befértek még nagylemezen eddig meg nem jelent dalok is, mint a Make Eternia Great Again vagy a Nemesis Core, aminek egy speciális remixe is megjelent a buli előtt, búcsúzóul. A koncertet aztán az első anyag Wormhole-ja zárta, de remélhetőleg ez nem jelenti egyben azt is, hogy a zenekar is végleg eltűnik abban a bizonyos féreglyukban.

(K.G.)

A Bagossy Brothers Company több kedves ismerősöm nagy favoritja, emiatt is akartam szűzen, csupán a két nagy sláger ismeretében (amelyek amúgy nem rossz dalok) belenézni. Hát, ennyire unalmas koncertbe már régen botlottam, négy-öt szám után offoltam is az egészet – jól zenélnek, aranyosak, de az összkép még a romantikusan melankolikus popzene felől vizsgálva is rendkívül punnyadtnak bizonyult. Demjén Rózsiban és zenekarában is több dinamika volt tavaly, ami persze egyáltalán nem fair párhuzam, de ott is hasonló kifogásaim voltak. Persze az én benyomásaim vajmi keveset számítanak, mert eleve csak időkitöltőnek szántuk az ittlétet Divided és Wall Of Sleep között, vacsiszünet után és a közönség nyilván oda volt meg vissza.

(P.V.)

Anno igencsak felhúztam a szemoldökömet, mikor kiderült, hogy a Wall Of Sleep összebútorozott BZ-vel, és a mikrofon mögé náluk is az At Night I Fly-, illetve After Crying-torok került. Bátky Zoli orgánuma meglehetősen különleges, egyben totál más, mint akár Holdampf Gábor, akár Cselényi Csaba hangja, és valahogy nehezen tudtam elképzelni ebben a doomster közegben. Aztán jött a The Road Through The Never lemez, illetve élőben is láttam őket, és meg kellett állapítanom, hogy a kooperáció abszolút működik. BZ immár hat éve áll a fronton, és ezalatt szépen össze is csiszolódott a zenekarral, ez az összhang pedig a koncerteken is látszik. Mit sem változtat ezen az, hogy a 2005-ban csatlakozott Preidl Barnabás helyére tavaly új basszusgitáros, Janovszki Zsolt érkezett. Ahogy az már csak a WOS-nél lenni szokott, ez a mostani is egy profi, mégis fesztelen, laza, családias buli volt, természetesen az utolsó lemez dalait előtérbe helyezve, de közel sem csak azokra koncentrálva. A „friss" tételek közül felcsendült a Sins Of The Fathers, a Deserter és a Seven Point Five, de volt Burst Into Flames a Cselényi-korszakból, meg Buried 1000 Times és Signs is az ...and Hell Followed With Himről, zárásként meg egy fasza kis Bark At The Moon, ha már Ozzyt vélhetően nem fogjuk többet színpadon látni.

(K.G.)

Kimondottan érdekes volt három olyan zenekart egymás utánra tenni (Wall Of Sleep, Magma Rise, Lazarus), amelyekről felületesen bárki azt gondolhatja, hogy tök hasonlóak, lévén mindegyik „doomos". Így aztán jól ki is jöttek a különbségek és simán érthetővé vált, miért is lehetett a Mood szétválását zenei nézeteltérésekkel magyarázni: a Magma Rise is teljesen máshogyan közelít a doom(os) metálhoz, mint a többi utódzenekar, ez itt egy komplexebb, megtekertebb zene az ökölrázósabb, kvázi „slágeres" Wall Of Sleephez képest, de nem kevésbé színvonalas. Irdatlan hangerővel, kegyelmet nem ismerve tolták ők is, időnként már-már szükségét éreztem, hogy kimeneküljek a kerthelyiségbe lazítani, ahol éppen Karácsony János és Bérczes Viktor tolta tavalyról már ismerős LGT-műsorát gitárral, zongorával, elképesztő feelinggel. Bámulatos, hogy szól James gitárja még ilyen lecsupaszított hangszereléssel is, nem beszélve karizmájáról, kisugárzásáról. Ugyanez elmondható a Takáts Tamás Blues Bandről, akik szintén copy-paste hozták a tavalyi műsort és hangulatot, amely tokkal-vonóval úgy, ahogy van, megunhatatlan. Közben azért be-belestem a csarnokba, így sikerült elcsípni ezt-azt a Lazarus tömény, sátáni műsorából, amely egyre töményebb, egyre sátánibb. Ennyire tömény és sátáni metálzene nem is nagyon van itthon, pláne nem ilyen magas színvonalon. Más kérdés, hogy korai keléssel, éjfél után már kissé túl tömény és sátáni is egyben.

Csütörtök

A csütörtöki volt számomra az őszinte, kőkemény rock napja, elvégre csak a Fehérvár sátorban fellépő magyar ikonokat néztem meg. Gondolom, a nagyszínpados Valmar-Halott Pénz-Black Eyed Peas kombót kevesen fogják hiányolni olvasóink közül (bár utóbbi végébe azért terveztünk belenézni, de nem jött össze), ám mivel Kiss Gábor igazoltan maradt távol a D.R.I. miatt, hogy aztán péntekre visszajöjjön, nem maradt shockos kapacitás másra. Mindenesetre bőven jó volt ez így is, főleg, hogy mindhárom nagy név igazán kitett magáért. A Deák Bill Blues Band újabban pőre egy gitár-basszus-dob felállásban tolja (persze lehet, hogy ez csak nekem volt újdonság), viszont olyan őserővel dörrennek meg, ami a színpad elé szögezi a nézőt. Az őserő Bill hangjában is bőven megmaradt 75 éves korára is, tényleg lenyűgöző az öreg még akkor is, ha manapság már a buli nagy részét ülve tölti. Ismét csak a karizmát tudom emlegetni meg olyan közhelyeket ismételgetni, hogy mekkora őstehetség és hogy ha valami igazán hungaricum, hát az a Bill-féle blues-rock, a szó abszolút pozitív és keserédes értelmében egyaránt – vajon eléggé megbecsültük-becsüljük? A novemberi Aréna-bulira menni kell, ez nem is kérdéses.

A Lord most amiatt volt érdekes, mert ezúttal a koncert 80 százalékát végignéztem, szemben a tavalyi, éppen csak belehallgatós találkozással. Akkor arra hivatkoztam, hogy ezerszer láttam már őket, sokkal több okosságot most sem tudok mondani, de ezúttal nagyon élveztem a műsort. Mindig nagyon odateszik magukat, hatalmas a repertoár, amiből jócskán szemezgetnek is – a kihagyhatatlan dalok mellett mindig akad különlegesség, igaz, most feszesre, fesztiválosra vették a programot. Az mondjuk nem kissé lepett meg, hogy amikor a sátorba léptem az Érezzél engemnél éppen olyan háttérvetítés ment, amelyet mintha egy nagy multi marketingcsapata rakott volna össze egy diversity-kampányhoz, de hát így szép az élet, főleg, hogy mindez szépen megfért a később felbukkanó, szokásos magyarzászlós stb. tematikával. Miért is ne? Hát nem ez kéne, hogy legyen a normális?

A Totális Metál projektről mióta csak létezik és komolyabb koncerteket ad, mindig, mindenhol lemaradtam, nem volt tehát kérdés, hogy a FEZEN alkalmával kiemelt prioritás lesz megtekintésük. Elvégre több mint harminc éve vagyok a Pokolgép-család híve, és még éppen elcsíphettem a vég végét, a '90-es évekbeli szünetet és fellángolást, az Omen tündöklését és bukását, az újraéledést, majd a későbbi, szerteágazó történéseket. Lehet elemezgetni, miért és hogyan alakult úgy, hogy az anyabanda mellett létrejött egy „másik" Pokolgép, de ez itt és most felesleges, Tarca Laci személye viszont mindenképpen az események katalizátora kellett hogy legyen, ez a pár évvel ezelőtti monstre interjúsorozatból is kiderül. A vegyes visszajelzéseket kapott harmincöt éves jubileummal sem volt feltétlenül elégedett ő sem és persze számos külföldi példa van hasonló reunion-szerű megmozdulásokra akár az anyabanda mellett, netán ugyanazon zenekar többféle verziója is működhet párhuzamosan. Ha jó ízléssel, ésszel-szívvel csinálják, simán lehet sikeres a dolog. Az is közismert, hogy a két Józsi, Kalapács és Rudán jóban vannak, sokat is dolgoznak együtt, hát akkor meg miért éppen egy Gép ön-tribute zenekart ne csinálhassanak régi arcokkal, akikkel szintén jóban vannak? Színtiszta nosztalgiára ügyesen felépített brand ez, nem is kérdés, de a legjobb fajtából, és mint ilyen, nem szükséges az életerős, hiteles, de marketing terén valóban nem túl (nem eléggé) kompetens mai Kukó-művekkel összehasonlítani.

Engem is rögtön megrohantak az emlékek, tekintve, hogy 1993-ban láthattam az egyik utolsó rudános Pokolgép-koncertet a Láng Művelődési Házban, két évvel később pedig ott voltam az Utolsó Merényleten is a PeCsában. Ezeket zenerajongói pályafutásom fontos mérföldköveinek tartom, de az itteni (és a korábbi debreceni, pécsi, erdélyi, budapesti stb.) közönség jelentős része nem tapasztalhatta meg ezt, már csak kora miatt sem. A kérdés tehát nem a legitimitás, hanem hogy milyen színvonalon szólalnak meg a klasszikus nóták. Nos, a két énekes utóbbi években mutatott bivaly (haha) formája köztudott, Nagyfi Laci és Nagy Dávid folyamatosan aktívan zenéltek, Tarca Laci pedig az említett interjúsorozatban is sokat beszélt arról, hogy csakis a legjobbat nyújtva hajlandó kiállni és ezért sokat tett és tesz fizikailag is. Ritmusszekció-tesójával, Pazdera Gyurival pedig sok évtizedes összhang köti össze őket, nagy mellényúlásokra tehát nem számítottam. Talán a kezdés volt kicsit döcögősebb, de aztán gyorsan vágányra kerültek a dolgok – ahogy néztem, rövidített setlistet nyomtak itt, de hát a fesztivál az fesztivál, így is megvolt az egész estés program. Rudán Joe utalt rá, hogy szívesen játszana még Vedd el-nótákat, bizonyára lesz majd ilyen később, én a magam részéről elviselnék több variát az énekrészekkel, például, hogy Kalapács nem csak a Hol van a szó utolsó refrénjébe száll be, de ezt a fajta csereberét a Helloween sem annyira erőlteti. Ugyanakkor már önmagában is pikáns, hogy Nagyfi Laci a rudános nótákban gitározik. Ha ezt valaki a Lángban mondja annak idején, biztosan arcon röhögöm.

(P.V.)

Péntek

Igencsak erősen indult a péntek, hiszen hat előtt pár perccel már kezdett a Cadaveres, méghozzá jubileumi, harmincéves koncerttel, mely búcsúbuli is volt egyben, természetesen a már ismerős, Esszencia-formában. Körmi eleve fehérvári illetőségű, és ha jól tudom, eddig valamennyi FEZEN-en fellépett a Cadaveresszel vagy elődjével, a Cadaveres De Tortugasszal, így mi más is adhatott volna méltóbb otthont a búcsúnak, mint a FEZEN második legnagyobb színpada. A magam részéről mindig is maximális tisztelettel álltam a Cadavereshez, illetve Körmi munkásságához, és ezen koncert alapján is csak azt tudom mondani: valahogy így kell szépen búcsúzni. Ez, illetve az ezt megelőző Esszencia-bulik méltóképpen foglalták össze a zenekar tiszteletreméltó pályafutását: tonnányi vendég, barát, zenésztárs volnult fel nem csak a színpadon, hanem az előtt is, Körmi pedig igyekezett mindenkit bemutatni és megemlíteni, én azonban nagyon hamar elvesztettem a fonalat ebben a forgatagban. A lényeg persze most is az volt, hogy Gabó Ádám és Bölcsföldi Zoltán egymásnak adogatták a mikrofont két dal között, de olyan is volt persze, amit közösen adtak elő. Számomra mindig is a Soul Of A New Breed volt A Nagybetűs Cadaveres-Dal, és ez már így is marad, így természetesen ez talált be most is a legjobban, meg a legvégén előkapott Cadaveres De Tortugas-klasszikus, a Vatos Locos, amit egy számomra ismeretlen vendégénekessel kiegészülve toltak el, miközben Viniczai Szabi (a CDT egykori dobosa) többedmagával ugrált a színpadon.

Egyértelmű, hogy legjobban az Ugly Kid Joe fellépését vártam az idei FEZEN-en. Egyrészt azért, mert ezer éve nem láttam őket, másrészt meg, mert mind az általam elcsípett bécsi buli, mind pedig az itthoni barbás fellépésük hatalmasra sikeredett. Így tehát, bár az utolsó anyagon valóban a szokottnál kicsit nagyobb volt a töltelékek és a lityi-lötyi balladák aránya, biztos voltam benne, hogy most is óriásiak leszenk. És nem is kellett csalódnom, még akkor sem, ha a koncert előtti dedikáláson meglepdőve konstatáltam, hogy bizony csak az énekes Whitfield Crane és a gitáros Klaus Eichstadt van itt a hivatalos felállásból, a többieket, Dave Fortmant, Cordell Crockettet és a Rad Wings Of Destinyn hivatalos taggá előlépett dobos, Zac Morrist beugrós arcok helyettesítik. Mindez jelenthette volna azt is, hogy kapunk egy takaréklángon pislákoló haknibulit, szigorúan csak a kötelezőt lehozva, de szó sem volt ilyesmiről.

Sőt, meggyőződésem, hogy a die hard rajongókon kívül senkinek fingja sem volt arról, hogy ez itt nem az „igazi" felállás. Magam is sokat gondolkodtam azon, hogy a rendezői jobbon nagy elánnal pengető, hawaii inges figura nem mégis Dave Fortman-e, de aztán végül kiderült, hogy nem ő az, hanem – ha minden igaz – egy Sonny Mayo nevű arc, aki mellett a dobos Cam Greenwood, illetve a basszusgitáros Mike Squires segítette ki ritmusszekcióként a zenekart. Ezek a fickók viszont a színapdon sem viselkedtek sessionistaként, hanem hatalmas vehemenciával adták elő magukat. Greenwood dobolása például hasonlóan intenzív volt, mint Morrisé, így bár elsőre kifejezetten csalódott voltam, hogy nem a legendás színpadi outfitben (értsd: egy szál alsógatya) doboló, Jézus-forma figurával jöttek, Cam egy perc alatt meggyőzött. Whitfield és a klasszikus Pantera-logó kiforgatásaként Rihanna – GFB (azaz Girl From Barbados) pólóban nyomuló Klaus meg ugyanazt a zsenialitást villantották, mint néhány évvel ezelőtt Pesten. Eichstadt iszonyú feelinges gitározása hiba nélküli volt, Whit meg 55 évesen is eszméletlenül énekel, ráadásul frontembernek sem utolsó. Túl sok mindent nem csinált a színpadon, mégis egyszerű, de roppant hatásos kis fogásokkal vezényelte le a koncertet, a közönség néhány perc után a tenyeréből etetve: ha azt kérte, ugráljunk, ugráltunk, ha tapsolni kellett, hát tapsoltunk, de még az a kis trükk is simán működött, mikor az egyik dalban Whit előre dőlésekor kellett hangos ovációban kitörni.

A program természetesen best of volt, de meglepően nagy hangsúlyt kaptak benne az újkori UKJ-nóták is. Amellett, hogy a friss Rad-témák közül bekerült a szettbe a That Ain't Livin', a Failure és a Dead Friends Play, a Stairway To Hellről nem csak a kihagyhatatlan slágerré nemesedett Devil's Paradise fért be, hanem meglepetésemre a No One Survives is, de volt még Bad Seed is a visszatérés utáni első nagylemezről, az Uglier Than They Used Ta Be-ről. Meg persze a slágerek, mint a V.I.P., a hatalmas partivá alakuló, harmadikként érkező Neighbour, a Panhandlin Prince, a Jesus Rode A Harley, zárásként Everything About You, meg az együtténeklős, érzelmes pillanantokat okozó Milkman's Son és Cats In The Cradle. Utóbbi kapcsán, illetve látva, hogy többen kisgyerekeket tartanak a nyakukban, a Lemmy-Snaggletooth hibridet ábrázoló pólóban nyomuló Whit (ja, igen, a ráadásban elnyomták az Ace Of Spadest is!) meg is jegyezte: a legjobb dolog, amit egy szülő tehet, hogy elhozza egy rockkoncertre a gyerekét. Én pedig csak egyetérteni tudok vele, sőt, kiegészíteném még azzal, hogy ha ráadásul ez pont egy Ugly Kid Joe-buli, akkor kétségtelen, hogy a csemete hatalmas élménnyel lesz majd gazdagabb.

Ha bárhol felmerül Sandra Nasic és a Guano Apes neve, tízből kilencen már vágják is rá, hogy Lords Of The Boards, esetleg Open Your Eyes. Pedig a német zenekar munkássága lényegesen több, mint ezek a valóban korszakos himuszokká vált dalok, illetve az őket – meg számos más remeket rejtő – Proud Like A God korong. A kezdetektől változatlan felállásban játszó német négyesnek összesen öt nagylemeze jelent meg mostanáig (a legutóbbi mondjuk még 2014-ben, szóval ideje lenne a folytatásnak), és bár egyikből sem lett akkorra slágergűjtemény, mint a debütből, ezek is rejtenek nem kevés kiváló szerzeményt. Saját kedvencem a 2011-es Bel Air, de gyakorlatilag mindegyiknek megvan a maga karaktere és erős dalokban is kivétel nélkül bővelkednek, a végtelenül szimpatikus kvartett pedig egy igen alapos merítést mutatott be ezek közül.

Érdekes volt, hogy mintha a buli első harmadában előkapott Crossing The Deadline-t, illetve a Raint máshogy, más tempóban, utóbbit pedig más ritmizálásban is játszották volna a jól megszokott lemezverziókhoz képest, ami ugyan nem feltétlenül nyerte el a tetszésemet, a többi tétellel viszont fikarcnyi gond sem volt. A szettbe néhány meglepetés is befért, ilyen volt az egyik legősibb Guano-dal, a Wash It Down felbukkanása, de arra sem számítottam, hogy Eminem-feldolgozás (méghozzá a Lose Yourself) is bekerül a programba, még akkor sem, ha köztudott, hogy Sandra a hip-hop vonalról került a zenekarba. Utóbbi ráadásul igazi telitalálat volt, hiszen a záró kettős Big In Japant és Lords Of The Boardsot leszámítva erre volt a legnagyobb tombolás. A koncert vége felé nagyon örültem a Bel Air szuperslágeres Sunday Loverjének és Oh, What A Nightjának, ami címében tökéletesen jellemzi, mit is érezhetett mindenki, aki eljött megnézni az Ugly Kid Joe és a Guano Apes végtelenül profi és szórakoztató előadását. Ugyan az UKJ nálam mindent vitt aznap, a Guano Apes programjában meg azért volt pár nagy hiányzó (Dödel Up és Gogan például), de így is nagy élmény volt látni őket.

(K.G.)

Fotó: FEZEN

(Folytatása következik.)