Shock!

Nem először lépi meg a H-Music, hogy valamelyik nemzetközi koncertjükre ingyenesen vagy jelképes összegért lehet jegyet váltani, ha az ember időben érkezik. Nagypénteken így szimbolikus 666 forintért tehették tiszteletüket a thrasherek a Warbringer és az Evil Invaders dupla headliner buliján, aminek egyetlen feltétele volt: oda kellett érni még a legelső előzenekar kezdési időpontja előtt. Bár az esemény mögötti matekkal nem vagyok tisztában, de olyan megoldás lehet ez, amivel mindenki jól jár: a hely örül, mert sokan vannak, és ezek a vendégek ráadásul legalább három-négy órán keresztül iszogatnak a helyszínen. A promoter örül, mert valószínűleg a fogyasztásból kapott részesedés kárpótolja a névleges jegybevételért. A zenekarok örülnek, mert egy-kétszáz ember helyett közel telt ház előtt léphetnek fel. A közönség meg végképp örül, hiszen így sokkal több marad sörre.

Win-win-win-win szituáció ez tehát, aminek köszönhetően este hétkor az ausztrál Mason tagjai a turné legnagyobb számú közönsége előtt léphettek fel. A melbourne-i srácokkal egyszer már találkoztunk egy augsburgi Annihilator-koncerten, és nem is értem, miért nem maradtak meg akkor az emlékezetemben. Old school thrash metaljukat rendkívül feszesen és vehemensen adták elő, ráadásul kiemeli őket a retrobandák tucatjai közül a sok virgázós, ikergitáros elem, amivel kifejezetten feldobták egyébként döntően maximális fordulatszámon hasító dalaikat. Színpadi előadásuk is igencsak dinamikus volt, amiben a nem éppen tipikus metalhead, Daniel Packovski gitáros vitte a prímet. A 2021-ben csatlakozott fiatal, kopasz srác az egész bulit végigugrálta, miközben hol fejmagaságig rúgott ki hosszú lábaival, máskor meg egyhelyben pörögve vezette elő a gitárhősökre emlékeztető tekeréseket. Félórás bulijuk tömény, hibátlan és maximálisan meggyőző volt, nem csoda, hogy mire ideértek, az összes CD-jüket eladták a merchpultban.

A sort az antwerpeni Schizophrenia folytatta, akik egyel durvább, death metal dominálta thrashben utaznak, a felfogás viszont határozottan old school náluk is. Már a láncra vert szemgolyót ábrázoló logó is hozta a klasszikus Obituary-életérzést, és természetesen a zene is a vizuális koncepcióhoz illeszkedően hagyományőrző az esetükben. Ráadásul a belgák két gitárosa egyenesen úgy nézett ki, mintha Billy és Eddie állt volna össze a Stranger Thingsből, hogy egy kis death metalt reszeljenek közösen, a buli intrójával pedig még egy lapáttal rá is tettek erre a hangulatra, a lüktető vörös fények, illetve a hangfalakból közben előtörő bugyborékolás ugyanis tényleg olyan volt, mintha az Upside Down érkezett volna meg Csepelre. Míg a Mason hangzása hasított, a Schizophrenia bulija alatt azért voltak problémák, de az energia a néha kicsit a kelleténél koszosabb és tompább megszólalástól függetlenül náluk is maximálisan átjött. A csapat aktuális anyaga a kizárólag feldolgozásokat rejtő, idei megjelenésű Chants Of The Abyss EP, melyről elő is vezették a Slayer Necrophiliacjét, alaposan felpörgetve az addig is igencsak intenzív színpad előtti mosholást. Ha a Masonre azt írtam, hogy koncertjük agresszív és tömény volt, mindez a Schizophreniára hatványozottan igaz, így mikor a döntően a színpad bal szélén headbangelő gitáros, Marty VK ékes magyarul búcsúzott el a közönségtől, csak arra tudtam gondolni, hogy bizony ez is meglepően fasza kis buli volt. (K.G.)

Egymás mellett elbeszélés következtében (én úgy emlékeztem, hogy én írom az előbandákat, élő thrashlexikonként is tevékenykedő kollégám viszont pont őket tűzte időközben tollhegyre) ismét én nyertem meg két népszerű neothrash titán koncertjének kiértékelését. Mondjuk az Evil Invaders inkább neospeed, elvégre koncepcióban, zenei stílusban inkább hajaznak a korai Agent Steelre, mint a Testamentre, de nyilván tőlük sem idegen a klasszik thrash. Persze a turné másik belga, de honfitársaiknál sokkal ismertebb résztvevőiként annak dallamosabb ágát képviselik, ahogyan ufó- és sebességmániás példaképeik. Mint minden, népszerűvé (ne kerülgessük: divatossá) váló, egyáltalán valamire jutó undergound banda esetében, itt is egy vezéregyéniség viszi a hátán az egész zenekart, aki körül ha nem is folyamatosan cserélődnek, de bizonyos időközönként jönnek és mennek a tagok. Máshogy ez nem működik, viszont az eredmények általában a főnököt, jelen esetben a retróbajszát vesztett Joe-t igazolják.

Észrevételem szerint hiába nem ők zárták az estét, az Evil Invaders volt az igazi headliner, nyilvánvalóan többen jöttek miattuk és ez nyilván köszönhető dallamosságuknak is, bár azért a folyamatos gyorsaság és a magasan kitartott hangok hosszabb távon számomra kissé fárasztóak tudnak lenni, pláne ha „slágert" is próbálnak erőltetni, etekintetben a Die For Me című számot kimondottan borzalmasnak találtam, ezerszer inkább hallgattam volna ehelyett egy standard speedelést. De ennél is rettenetesebb volt az ezt megelőző „malacvisítás doom", mindkettő jól példázza, hogy ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ezt leszámítva nagyon jól szórakoztam ezen a koncerten is, a srácok bemozogták a színpadot, minden pillanatban bizonyították, hogy a siker abszolút megérdemelten jutott ki nekik, de az igazság az, hogy a Mason nekem sokkal jobban tetszett.

És a Warbringer is. Persze ők Kaliforniát hozták el, ahol a csapvíz is thrashvérré válik, könnyen vitték tehát el aznap a fődíjat, meg hát közel húszéves rutinnal rendelkeznek. Itt is két őstag viszi hátán a bandát, ha akarjuk, bele is magyarázhatjuk, hogy ez meg is látszott John Kevill köpködő és Adam Carroll gitáros (kezdetben dobos) színpadi jelenlétén és karizmáján. Ők ketten már a Warbringer előtti bandájukban is együtt zenéltek, és már-már megmosolyogtató, hogy fanatizmusuk teljében eredetileg Onslaughtnak nevezték zenekarukat, amit valószínűleg az eredeti névadó reaktiválódása miatt változtattak meg nagy örömmel. Persze a brit thrashlegendán kívül hatott rájuk minden, ami Bay Area vagy New York, és nagyon jó érzékkel, okosan rakják össze harapós dalaikat, amelyek élőben is harapnak.

Beszéltük a buli elején, hogy tulajdonképpen a Remorse vagy az Archaic simán elfért volna még ide helyi nyitóbandának, de a Warbringer hozzájuk is jól hasonlítható, főleg az utóbbihoz, mert itt azért elég kevés a dallam, inkább a szikárság dominál és időnként még egy-egy blasbeat is beficcen. Aztán mindig jön egy zakatolós kiállás és nincs az a thrashernyak, ami nem mozdul be rá (a circle pit és wall of death persze alap a bevállalósoknak). Nem is kell túldimenzionálni ezt a zenét és a hozzá tartozó koncertélményt sem: bármilyen stresszt levezet, bármilyen fáradtságot elfúj és hiába álltunk már négy-öt órája, nem éreztem a szokásos ilyenkor jelentkező kényelmetlen derék- és lábfájást. Persze utána azért nyilván jó volt ülő helyzetbe kerülni, de ez csak abban a pillanatban tudatosult. Magyarán szólva a thrash tényleg kikapcsol és feltölt, pláne, ha – kissé a másnapi koncert körüli hangzásvitákra is kikacsintva – jól szól. (P.V.)

Fotók: Barba Negra