Shock!

Első két lemezének megjelenése környékén igen gyakran megfordult nálunk a Blues Pills, hiszen a 2017-es Fezennel bezárólag minimum háromszor el lehetett csípni őket az országban. Én is láttam a csapatot többször ebben a pár évben, azóta viszont nem igazán fújt össze minket a szél. Szóval ideje volt újra felvenni a fonalat, erre pedig remek alkalmat biztosított a Birthday turnéja, aminek pesti állomásán a hazai Woodstock Barbie és a Daniel Romano's Outfit társaságában léptek fel. (K.G.)

A Woodstock Barbie zenekarról hallani ugyan már hallottam, de sosem volt hozzájuk szerencsém, ezért csekkoltam pár klipet és ezek alapján mindenképpen szerettem volna megcáfolni a népszerű tévhitet. (Konteósok kedvéért: mint az közismert, a Shock! direkt soha nem nézi meg az előzenekarokat!) Nos, jó hírem van: ritkán passzol ennyire a hazai support a főbandához, mint a Woodstock Barbie a remek névhez illően bluesos, lelazult, női énekes retro rockmuzsikát tolnak a (még valamennyire) fiatal srácok. Ördög Dóra személyében ugyan új énekesnő áll a fronton, de hangban ugyanúgy rendben van, mint elődje, Szandra, szóval tulajdonképpen tökéletes bemelegítőnek bizonyult a csapat. Zeneileg nagyon jól tolták, bár nekem kicsit hiányoztak a pörgősebb témák, ez némileg egysíkúvá tette a repertoárt, ugyanakkor ezidőtájt még nem tudhattuk, micsoda energiabomba következik utánuk. Tehát az egyensúlyt tekintve végül is pont jó volt ez így. (P.V.)

Daniel Romano kanadai énekes/dalszerző, aki emellett még költő, illetve „vizuális művész" is, hozzánk pedig nem szólóban, hanem az általa vezetett Outfit formáció élén látogatott el. Korábban semmit nem tudtam erről a bandáról, koncertjük viszont nagyon kellemes meglepetést okozott. A kinézetre az 1967-es Monterey Pop fesztiválról átmentett csapat műsora a kiállásukhoz maximálisan passzoló hippimuzsikával indult, aztán szép lassan szélesítettek a palettán egy csomó punkos, illetve glames hatású dallal is. Mindemellett gyakorlatilag három frontemberrel dolgoznak, hiszen Romano mellett ott van még a jobbára énekesnői szerepet betöltő, de néha kicsit gitározgató Carson McHone is, illetve a legnagyobb színpadi fazon, a gitáros Tommy Major, aki szintén sokat és jól énekel. Szóval a három arc hol felváltva, hol duettben, hol meg tök egyszerre dalolt, és remekül is szóltak volna együtt, ha nem tolják rájuk folyamatosan a visszhangot. Koncertjük viszont így is lehengerlően energikus volt, hiszen szünet nélkül, egyiket a másikba átfolyatva tolták a nótákat. A legelső szusszanásra konkrétan 20 perc után, műsoruk felénél került sor, de azt követően is talán csak egyszer pihentek meg, ezeket a rövidke intermezzókat leszámítva azonban megállás nélkül nyomták a rock and rollt. Nem volt tehát közönségénekeltetés, tapsoltatás, konferansz, semmi. Mondhatnánk, hogy gyakorlatilag tartottak egy nyilvános próbát, amin a megjelentekkel nem sokat törődve, leginkább önmaguknak muzsikáltak. Bár az ilyesmi azért kissé furcsa, főleg egy olyan csapat részéről, akik elvileg új rajongókat akarnak szerezni előzenekarként, de nekem bejött a totál lelazult, beleszarós attitűd. Főleg, hogy közben a négy figura iszonyatosan nagyot bulizott a színpadon. A Blues Pills-es Elin meg a backstage-ből kikukucskálva, a színpad jobb oldalán.

A Blues Pills új lemezének rögzítésekor Elin Larsson még első gyermekét várta. Az énekesnő kisfia azóta meg is született, a zenekar pedig egy Európa-turné keretében népszerűsíti negyedik, kiválóan sikerült lemezét. És hogy mennyire hisznek ők is a Birthdayben, azt remekül mutatja, hogy a koncert első négy tétele pontosan ugyanaz volt, amikkel a korong is indul, majd ezeket követően, itt-ott elszórva további három friss dal is bekerült a programba. Mindez azt jelentette, hogy gyakorlatilag a szett fele új dalokból állt, ami akkor is bátor vállalkozás, ha a Blues Pills azért nem rendelkezik még igazán terjedelmes diszkográfiával. Viszont játszhatnak bármit, a közönség garantáltan meg fog őrülni az első perctől kezdve, ott van ugyanis Elin, aki azonnal az ujjai köré csavar bármilyen publikumot. A tényleg páratlan énekhang mellett a szőke énekesnő hatalmas erőssége a végtelenül pozitív, barátságos kisugárzás és a kirobbanó energia is, amik páratlanul meggyőző egyveleget alkotnak nála.

Legutóbb akkor láttam a Blues Pillst, amikor még Dorian Sorriaux gitározott a bandában, a zenekaralapító Zack Anderson pedig bőgőzött. Dorian 2018-ben aztán lelépett, az amerikai srác pedig gitárra váltott, a négyhúrosra meg bevették Kristoffer Schandert. A felállás azóta is stabil, ahogy a színpadi előadás is, hiszen bár kétségtelenül Elin ragyogja be elsősorban a deszkákat, a srácok piszok feelingesen és feszesen tolják mögötte a zenei alapokat. Elin pedig szépen felteszi a produkcióra a koronát minden szempontból hibátlan előadásával. Ahogy hallgattam, folyamatosan az járt a fejemben, hogy ha néhány évtizeddel hamarabb születik, ma simán egyik nagy hatása, Janis Joplin mellett emlegetjük a nevét.

Ahogy a lemezt, úgy a koncertet is hibátlanul indította a Birthday címadója, aztán a Don't You Love It - Bad Choices – Top Of The Sky hármassal jutottunk el a Blissig, ami a csapat legelső, 2012-es EP-jének volt anno a címadója, majd jött a Holy Moly! legnagyobb slágere, a Proud Woman és ugyanerről a korongról a Low Road. A koncert második felét jobbára az első album dalai tették ki, kiegészítve a friss Like A Druggal és Piggyback Ride-dal, meg az I Don't Wanna Get Back On That Horse Againnel. Már a vége felé jártunk, amikor a Black Smoke alatt Elin egyszer csak gondolt egyet, lemászott a színpadról, majd perceken keresztül a közönség között mászkálva énekelte a dalt. Ha valaki valamely érthetetlen okból elégedetlen a koncerttel, ezen a ponton tuti, hogy őt is kilóra megveszik. Pláne úgy, hogy az utolsó előttiként elővezetett Bye Bye Birdy alatt aztán az énekesnő megismételte a mutatványt, sőt, még némi mosholást is bemutatott a nézőtéren. Mindezt már csak a záró, elementáris erejű Devil Mannel lehetett megfejelni, aminek végeztével, kábé 80 perc után, kimondott ráadás nélkül vonultak le a színpadról.

A zenekar valamiért az egész turnén hanyagolja a Lady In Gold albumot – nálunk sem vettek elő róla semmit –, illetve a magyar koncert valamiért két számmal rövidebb is volt az ezt megelőzőeknél, de így is minden forintot megért. Ritkán látni ehhez fogható, pozitív energiával csurig töltő előadást. (K.G.)

Fotó: Barba Negra