Shock!

Nagyjából maradt az eddigi csapásvonalon az első albumával igazi meglepetéssikert aratott Blues Pills, vagyis Elin Larssonék továbbra is olyanok, mintha egy időgép segítségével mászkálnának ide-oda 1968 és 2016 között, a rockzene hőskorában született dalokat, riffeket mentve át a 21. századba. De mint mondtam, csak nagyjából, a Lady In Goldon ugyanis egyértelműen nagyobb teret nyert a soulos, elszállósabb irány, mint a debütön. Ez a vonal eddig is megvolt a bandánál, vagyis váltásról semmiképp sincs szó, viszont biztos vagyok benne: lesz, akinek nem annyira jön majd be ez az apró aránymódosítás.

Én nem tartozom ebbe a körbe, ugyanolyan szívesen hallgatom ezt az albumot, mint az előzőt, ennek pedig egyetlen oka van: a Blues Pillsből teljesen természetesen jön ez a zene, egyszerűen elhiszed nekik, hogy komolyan gondolják, emellett pedig tudnak dalokat írni. Elint szintén nem tudom nem kiemelni, a svéd énekesnő személyében ugyanis kimondottan óriási hang áll a fronton, ott van benne Janis Joplin vagy Aretha Franklin ősereje, Stevie Nicks előadásmódjának fülledt-romlott erotikus töltése, és kifinomult, bárki által könnyen befogadható, áradó dallamokat produkál, amelyekbe hallhatóan szívét-lelkét beleteszi. Az első albumnál már leírtam, hogy ő varázsolja igazán élővé, erőssé az amúgy alapból is jó dalokat, és továbbra is tartom ezt, tényleg igazi kincs a csaj. Ráadásul az első albumnál egy – és tényleg csak egy – fokozattal nyugisabb, elszállósabb muzsika kiváló terepet is biztosít számára, hogy megmutassa, mi minden rejlik benne.

Ahogy írtam, hangsúlyosabbak lettek a soulos színek, mint legutóbb, de azért az összkép így sem változott, alapvetően retrós, ízes rockzene ez Janis, a korai Fleetwood Mac, a Cream és társaik nyomdokain, vagyis ha vonzódsz ehhez a korszakhoz, alapvetően nem lehet vele nagyot tévedni. Maximum abban az esetben, ha beszigorodást, sabbathosodást vártál volna a Blues Pillstől, mert a csapat egyértelműen a másik irányba fordult. Szerintem egyáltalán nem baj ez, mert a legtöbb mai retro-banda eleve morózusabban, több porszívós gitárbúgással adja elő magát, ilyen arányokat pedig viszonylag ritkán hallani a mostani felhozatalban, és mint mondtam, a zenekar most is jó dalokat írt. A varázsos címadó, a vastag, soulos-gospeles kórusokkal kísért Little Boy Preacher vagy személyes favoritom, a talán leglendületesebb Won't Go Back perfekt stílusgyakorlatok, és a legvégén elsütött Tony Joe White-feldolgozás, az Elements And Things is roppant hangulatos. Az I Felt A Change ballada pedig akár még komolyabb karriert is befuthatna Elin libabőrös teljesítményével, ha a banda kicsit korszerűbbre venné az imázsát, és nem egy Nuclear Blast-féle metalkiadó állna mögöttük, hanem egy Amerikában is befolyásos major cég. Az ebből kibontakozó, sejtelmes, izgalmas Gone So Long is csúcspont. De összességében ugyanúgy tök jól hallgatható az egész anyag, mint az előző.

Így a második lemezzel úgy érzem, kezd véglegesen letisztulni a Blues Pills zenei irányvonala, nótákat tekintve pedig talán még erősebbre is sikeredett az elsőnél. Ugyan nem ezt az albumot kell betenni, ha az ember agyszaggatásra vágyik, de igényesen összerakott, roppant markáns atmoszférával rendelkező lemez lett a Lady In Gold. Akárcsak mondjuk az új Rival Sons, ez sem feltétlenül kihagyhatatlan anyag, de tökéletes így nyáron. Engem ismét megvettek, és eléggé sajnálom is, hogy a tavalyi után sajnos a szombati koncerten sem tudok majd részt venni. Te mindenesetre azért nézd meg őket, ha teheted!