Shock!

A nyárindító „best of '70s" hetet nem is lehetett volna megfelelőbben zárni, mint az utóbbi évek legsikeresebb retro-csapatának első pesti bulijával. Külön érdekes volt, hogy mindhárom, az „eseménysorozat" keretében látott banda más-más aspektusból idézi meg a korszakot: a Uriah Heep az eredeti dínók egyikeként ott volt a fénykorban és sokadszorra definiálta újra magát jó évtizede, a Europe gyökerei mindig is egyértelműek voltak, de soha korábban nem jött ez ki ennyire az aktuális zenéjükön, mint az öt-hat éve tettenérhető, a szintén svéd Blues Pills tagsága pedig nemhogy a Heep csúcskorszakában sem született még meg, hanem a '80-as években is éppen csak kósza gondolatként léteztek leendő szüleik fejében.

Persze a '70-es évek mindig is trendi volt, elég csak a grunge-éra legnagyobbjaira gondolni, és ugye az is köztudott, hogy a korszakok ciklikusan térnek mindig vissza újra és újra. Könnyű tehát divatot csinálni belőle, de hát ez a popszakma már csak ilyen – a lényeg, hogy egy zenekar valamivel megragadja a hallgatót. Közhelyesen szólva: ami jó, az jó, és meg fogja találni az utat a saját közönségéhez. Más kérdés, hogy egy eleve retrónak szánt történet hová tud fejlődni a későbbiekben, de nem hiszem, hogy akadt volna olyan ember a jelenlévők között, aki ezen tűnődött volna ezen a kellemesen hűvös nyári estén. Az már sokkal inkább eszünkbe jutott, hogy hétfő ilyen jól régen fejeződött be.

Bár nagyon szeretem a '70-es évek muzsikáját, az ebben a korban játszódó vagy ezt idéző filmeknek köszönhetően ma már a nagy rockbandákon túl is, be kell valljam, totálisan elkerült ez az utóbbi két-három évben sokat emlegetett divathullám, pedig rengeteg banda nevét láttam cirkulálni és hallottam a zene forradalmaként emlegetni. A Nuclear Blast marketingpolitikáját is jól ismerem, de a Blues Pills valahogy mégis felkeltette az érdeklődésemet, talán a remek név, talán az arculat és a design miatt, de az énekesnős felállás önmagában még nem késztetett volna arra, hogy meghallgassam őket. Elin Larsson hangja azonban tényleg elemi és átütő erejű, így egyetlen klipszám elég volt ahhoz, hogy megvegyen kilóra zenekara számára. Janis Joplinhoz mondjuk nyilván nem sok köze van, már csak azért sem, mert ő jól néz ki, de alapvetően hangban is más karakter. Amúgy viszont színpadra született őstehetség, ez teljesen nyilvánvaló. Ha nem zenekarozna, akkor színészkedne valahol, és ha azt sem, akkor táncolna, de mindenképpen valami exhibicionista foglalkozást űzne. Ám azt hiszem, ő is, mi is azzal jártunk a legjobban, hogy énekel. Ádám kolléga kifejtette már a lemezismertetőben is, hogy miért zseniális a csaj, és erre az élő varázs csak rátett egy lapáttal – na nem mintha másra számítottam volna.

Ha csak simán összehasonlítom a honfitárs előzenekar Spiders frontcsajával, aki szintén szimpi és alapvetően erős hangú volt, kicsit karcosabb, de hasonlóan retrós zenekar élén, máris érződik, hogy miben rejlik Elin kőprofizmusa: Anne-Sofie egy lelkes, mindenlébenkanál csajszinak tűnik, aki úgy érzi, attól hiteles, hogy bizonyos külsőségeket kicsit túltol (aki ott volt, tudja mire gondolok, kutyabarátok előnyben – de ettől függetlenül örömmel megnézem őket év végén Bécsben az Avatarium előtt, ha kijutok). Ezzel szemben Piruláéknál tökéletesek az arányok, mindenből pont annyi van, amennyi éppen kell – legyen szó külcsínről vagy a zenei részről. És megintcsak nem akarok belemenni, hogy „brand" meg „profin összerakott produkció", pedig a lényeg igenis ez: minden apró részlet tökéletesen a helyén van, ki van találva, összeszedett és kiválóan megkoreografált. Ne feledjük: „improvizáció" valószinűleg már a Led Zeppelinnél sem létezett, és ezt mindenki értse jól – nem arról beszélek, hogy spontaneitás híján lett volna a történet, hiszen a színpad – akárcsak az élet – mindig tele van meglepetésekkel, hanem hogy a dolgoknak muszáj, hogy legyen alapja, kerete.

Ahhoz persze kétség nem fér, hogy Elin és autentikusra igazított megjelenésű társai baromira élvezték az egészet, hiszen feltörekvő zenekarról van szó, akik fiatalok, éhesek és egyenként is kurva jók – öröm volt őket nézni, pláne hallgatni, ami pedig a debütlemez dalait illeti, azok mind hibátlanok. Totálisan rá lehet kattanni az albumra, e koncert után meg főleg – biztos, hogy én is sokat fogom hallgatni a lemezt héten, és évek múlva is. Az pedig, ahogy az elején is mondtam, jelen pillanatban baromira nem érdekel, itt lesz-e még velünk a zenekar öt vagy tíz év múlva. Feltételezhető, hogy igen, más kérdés, hogy tényleg hová lehet továbbvinni ezt a zenei vonalat. Mivel gyakorlatilag minden mai zene a '70-es években gyökeredzik, szerintem van még játéktér, így nagyon remélem, hogy Elinék is mernek majd kisérletezni, de hosszú távon derül majd ki, hogy igazán sokra viszik-e majd. Viszont bármi legyen is a történet folytatása, mi mindig örülhetünk majd annak, hogy ott voltunk az első pesti Blues Pills-bulin.

Fotó: Polgár Péter