Shock!

Mivel az elmúlt években tényleg eléggé túlpörgettük a témát, nem feltétlenül terveztem megírni a 666. Europe-cikkemet (már csak Andor kollégánk lelkibékéje miatt sem), de a szerkesztői kérésnek nem tanácsos ellenállni nálunk sem. Emellett persze pár gondolat amúgy is felmerült bennem, érdemes tehát mégis papírra vetni ezeket, hátha érdekel valakit a svédek rajongóin kívül is. Mindenképpen érdemes megjegyezni, hogy nem untam rá a War Of Kingsre a kritika megírása óta sem, ugyanakkor a véleményem sem változott róla. Abban mindenképpen biztos vagyok, hogy bármikor is legyen új Europe-lemez, ott majd muszáj lesz pörgősebbre venni a dolgot, mert a retro-feelinget már tényleg nem nagyon van hova „hetvenesévekesíteni", és így, pont a kapuzárási pánik előszobájában nem feltétlenül szükséges a két-három generációval idősebb Deep Purple tagságának komótos lépteivel haladni. Persze most a konkrét lemez konkrét turnéjának konkrét állomásáról beszélünk, és ahogy az várható volt, jól szerepeltek az új dalok.

Sokszor láttam már a Europe-ot és tudom, hogy remek koncertbanda, akik meggyőző koncertteljesítményükkel még egy nagyrészt laikusokból álló publikumot (lásd SZIN 2010) is képesek a maguk oldalára állítani. Nyilván egy rockosabb fesztiválon, mint mondjuk a FEZEN, ez sokkal könnyebb, de alapvetően ott is lakosságiak az igények, akárcsak az igencsak heterogén összetételű közönséggel bíró Open Roadon. De probléma egy szál se akadt: nyilvánvalóan itt is maximum 30 százalékos volt a valódi rajongók aránya, ám a felületes, ugyanakkor a rockzenéhez pozitívan álló 70 százalék is élvezte a koncertet, és tisztában volt vele, hogy a Final Countdownra várni kell. Meg hát persze ott volt a műsor közepe táján a Carrie is a kedélyek lecsillapítására.

Joey Tempesték persze vérprofin álltak a dologhoz, mint mindig, még a színpadi létüket megnehezítő, fényre jövő muslincahaddal is tudtak poénkodni (mi kevésbé, tekintve, hogy kezdés előtt minket boldogítottak). Ami a megszólalást illeti, úgy tűnt, mintha ezúttal kicsit feszesebbre, gitárközpontúbbra, urambocsá' metalosabbra sikerült volna keverni a bandát, mert az első pár számban (War Of Kings, Hole In My Pocket, Superstitious, Scream Of Anger) nagyon hátul szóltak Mic Michaeli billentyűi, és emiatt is igen súlyosan dörrentek meg a dalok, ami cseppet sem vált hátrányukra. Az új anyagról a nyitó kettősön kívül elhangzott még a Second Day, a Praise You és sajnos a Days Of Rock'n'Roll is (emiatt tényleg kár volt kiszedni a Beastet a ráadásból), tehát fesztivál ide vagy oda, tartották magukat ahhoz, hogy lemezbemutató turné van.

Akárhogyan is nézzük az elmúlt évtizedet, a Europe tagsága jól jött ki a saját feje után való haladásból, hiszen lényegében azt csinálnak, amit akarnak, és ez jól lemérhető például azon is, hogy előttük fellépő, jobb sorsra érdemes hazai kollégáik a Hooligansből mennyire kénytelenek figyelni arra, hogy produktumuk még véletlenül se lengjen ki semmilyen irányba, megmaradjon a rádiós fogyaszthatóság határain belül. Hiába látszik Kiss Endiéken, hogy zúznának ők szívesen ezerrel, ha egyszer az elvárások miatt nem tehetik ezt meg. Norumék viszont igen. Persze az ő táboruk „kicsit" nagyobb, nemzetközibb és nyitottabb, tehát a párhuzam eleve nem fair, de ki mondta, hogy az élet az?

Amúgy az Open Roadot immár harmadízben meglátogatva annyi visszajelzést mindenképpen adnék a szervezőknek, hogy kicsit jobban tisztázzák le a helyi hatóságokkal, hogyan is legyen a jövőben a parkolás, mert kissé visszás, hogy bár – köszönhetően a hivatalos fesztiválparkoló limiláltságának – a vasúti töltés mellett százával állnak az autók ezen egy hétvége alkalmával (megállni tilos tábla van amúgy, teljesen érthető módon), a rendőrség mégis figyelmeztető cédulákat helyez el bizonyos szélvédőkön. Vagy legyen ab ovo tilos a dolog, vagy a fesztivál időszakában teljesen megengedett, mert ez így legalábbis ellentmondásos. Ami a programokat illeti, érdemesebb lenne jobban kihasználni a nagyszínpadot (meg persze a kicsit is, elvégre a három nap alatt csak és kizárólag tribute zenekarok léptek fel), nem igazán értettem ugyanis, miért nyolc körül kezdődnek az ottani koncertek, mikor szólhatna a zene már délutántól, hogy valamilyen szinten ellensúlyozza a motorbőgetést. Persze jó a strandon héderelni, de mi van akkor, ha esetleg nem olyan az idő? A „kezelési költség" és „tranzakciós" díj nélküli metapayes fizetés lehetőségéért mindenesetre óriási pirospont jár, mindig kellemes, már-már meglepő érzés szembesülni azzal, hogy nem feltétlenül a lehúzásra megy ki a játék.