Shock!

Na jó, akkor felteszem a kérdést századszorra is: mégis mi a fészkes fenét kellene várni a Europe-tól 2015-ben, több mint tíz évvel és öt lemezzel az újjáalakulás után? Ha valaki tényleg nem képes elfogadni, hogy elmúlt a The Final Countdown-éra, annak egyrészt ott vannak a Prisoners In Paradise-ig kiadott anyagok, másrészt ezer másik fiatal banda, aki fiatalos lendülettel képes megidézni a hőskornak tartott éveket. Eléggé visszás, ha nem egyenesen röhejes lenne, ha Joey Tempesték valaha el akarták volna játszani, hogy huszonévesebbek a huszonéves H.E.A.T-nél, vagy hogy ha össze akarnának izzadni az 1986-os lemez második részét (bár sokan megpróbálkoztak valami hasonlóval, mármint egy saját klasszikus folytatásával, felmelegítésével). Az újrafelvételeket pedig inkább hagyjuk, régi zenésztársuk, Kee Marcello is jól elcseszett egy csokor régi nótát legutóbb. Ezerszer inkább menjenek tovább a saját fejük után és csinálják azt, ami nekik tetszik, legyen az akármilyen szar, bármilyen sikertelen.

Ja, hogy igazából jók az új lemezek is és még szeretik is őket sokan? Jópár önálló (nem fesztiválos!) Europe-koncerten megfordultam már, és tanúsíthatom, hogy a kemény mag (ami azért koncertenként biztosan jelent legalább ezerötszáz embert mondjuk Bécsben, szorozzuk tehát fel ezt az összes országra, ahol megfordulnak a turnékon) a csapathoz hasonló módon gondolkodik. És igazán nagyon még a zenekartörténetbe vagy a személyesebb dalszövegekbe sem kell kell túlzottan belemélyedni, hogy lássuk, mennyire beléjük ivódott a '70-es évek zenéje. Ahogy Joey Tempest is mondta nemrég egy interjúban: fontos állomás volt az életükben A Nagy Sláger, amely azóta már túlnőtt a bandán meg saját jelentőségén is, és lényegében önálló életre kelt, de inkább tekinthető egyfajta kisiklásnak a Europe zenei evolúciójában. Ebben akkor is egyetértenék vele, ha ki nem állhatnám a reunion utáni lemezeiket.

A helyzet viszont az, hogy nagyon is szeretem ezeket, és különösen bejön, hogy az első három anyagnak zenei szempontból lényegében semmi köze egymáshoz: a Start From The Dark szinte túlmodernkedett zúzása, a tökéletes alternatív rocklemezként is aposztrofálható Secret Society és a csapat '70s-mániáját elindító Last Look At Eden egyaránt a 2000-es évek elejének legjobb rocklemezei között foglal helyet nálam. A legutóbbi Bag Of Boneson viszont már ugyanazt az irányt folytatták, amit a Last Lookon elkezdtek, talán egy kissé változatosabb módon, de most valóban érezni némi megtorpanást, ezért is a szigorúbb pontozás. Persze nagy gond nincs a dalokkal, de meg kell mondjam, nagyon nem ütött az anyag elsőre – a punnyadt Thin Lizzy-utánérzéseket tartalmazó Days Of Rock'N'Rollt pedig például most, tizensok hallgatás után is gyengének tartom (ahogy a Scorpionsra is haragszom most a dalcímekben is túlzásba vitt klisék miatt, bár ők legalább kikukázott dalokkal fárasztanak).

Az is elmondható, hogy ezúttal kissé talán túlságosan is beleborultak John Norumék a '70-es évekbe, értem azalatt, hogy kicsit mintha sok lenne a blues és a pszichedelia: nemcsak Purple és Zeppelin, de Cream és fekete feeling is bőven akad, a Nothin' To Ya elejére pedig egyenesen az American Womant lenne kedvem ráénekelni. Persze aztán mindig megjön a jólismert Europe-íz, legkésőbb a refrénnél, ami szinte minden esetben remek (Second Day, Praise You), és nyilván szerethető az egész, de valahogy furcsa egybeesés, hogy most éppen egy retro-trend kellős közepén vagyunk – egy felületes és netán rosszmájú hallgató könnyen ráfoghatná Tempestékre, hogy divatlovaglás ez a javából.

Persze önmagában nem gond az ilyesmi, elvégre magam is egyre szívesebben hallgatom a Blues Pillst és a Spiritual Beggarst ugyanúgy (bár a gombamód szaporodó retro-bandákat tényleg nem vágom), mint a blues-alapú '70-es évekbeli slágerzenét (utóbbiakat leginkább filmekben), és az egyéni teljesítményeket is csak dicsérni lehet: Tempest és Norum brillíroz, mint mindig, Mic Michaeli hammondjai és színesítései ízesek és meghatározóak, a ritmusszekció lüktetése pedig ellenállhatatlan – élőben bármelyik dal nagyot fog szólni. Mégis: lehet, hogy a következő lemez előtt egy hosszabb szünetet javasolnék. Vagy ha az nem jön össze, akkor megint egy kicsit több kísérletezést. Összességében tetszik a War Of Kings, de négy társa közül ez jön be legkevésbé.

A Europe június 13-án Alsóörsön, a Harley-Davidson Open Road Fest 2015-ös főzenekaraként lép fel. További részletek itt.