Shock!

Az ember néha úgy vár bizonyos dolgokat, mint a Messiást. Egy új Europe lemezzel én is így voltam már régóta. Ráadásul az a ritka típus vagyok, aki a csapat összes korszakát képes szeretni, kezdve a svédmetalos kezdetektől a slágermetalos Végső Kondom lemezen és a még letisztultabb slágerzenét rejtő Out Of This Worldön át egészen a banda végét jelentő, bluesos, amerikaibbnál is amerikaibb Prisoners lemezig.

Így aztán úgy gondoltam, nekem aztán tökmindegy, melyik gitárossal, melyik klasszikus zenei iránnyal tér vissza a csapat, de térjen! Ehhez képest kaptam is ajándékot meg nem is, ahogy a mesében megszokhattuk - és mégsem vagyok csalódott, kicsit se.

A két gitáros közül ugyebár az alapító John Norum csábult vissza a csapatba, ezért az első hírek alapján karcosabb zenét vártam mint az előző két lemez - ez bejött. Az viszont már nem, amikor úgy véltem, Norum a klasszikus, svéd ízű riffeket és dallamokat hozza vissza a poprock szólókarrierbe belefáradt Vihar Józsi életébe. Mondhatnánk azt is: a Europe harmadik korszaka kezdődött el ezzel az új lemezzel. Első hallás után ugyanis nagy kérdőjelek pattogtak a fejem körül: ez meg mi a fene? Energikus, mélyre hangolt súly és melankolikus modern rock balladák száguldottak át rajtam, és mire bármit is megjegyeztem volna, el is múlt az egész... Hűha! Bizony, a fiúk nem nosztalgiázni gyűltek össze. Ráadásul - most először - nem színtisztán Joey szerepel dalszerzőként a lemezen, talán ezért is lett kétpólusú az anyag.

A legelső újjáalakulós promo fotón Norum Black Label Society pulcsiban feszít, ennek megfelelően a lemez egy része duzzad az izmos, mélyre hangolt riffektől, húzós ritmusoktól. Kemény, mint a két hetes szibériai szánhúzókutyakaki. A nyitó Got To Have Faith is amolyan dél-texasias riffel nyit, a hangzás szikár és bikatökemelgető, inkább metal itt a csapat mint rock. Aztán később is jönnek hengerelések, a Flames megint csak alapriffekből épít fel egy nagyon feelinges zúzdát, de itt van az America címezetű szösszenet is, amelyik súlyossága mellett még gyors is. Hümm. Nincs itt semmi öreges tejbepapimajszolgatás.

Másrészt viszont Joey bácsi fölött sem múlt el nyomtalanul a "svéd melankolikus rockpopnemtommi vagyok" korszak, ezért amennyire kemények a súly témák, annyira visszafogottak és modernes-melankolikus (szerintem) jellegűek a lassabb témák. Első hallásra még az általam hőn utált Oasis is eszembe jutott néha, aztán hálistennek felfedeződtek a rejtett apróságok, és elmúlt ez a furcsa viszkető érzés (esküszöm, doktor úr!). Ami viszont igazán orrba billentett, az az énekhang seszínűsége. Igen, ez a legjobb szó. Joey régebben példakép szinten működött nálam, változatos, érzelemdús hangja sok mindent meg tudott mozdítani az emberben. Nem tudok szakmaibban mozgatni annál, mint hogy itt most kissé "egyenesen" énekel - frazírok, rekesztések, átélés nélkül, amolyan szalon-dühösen és szalon-romantikusan. Fura. És bizony azok a megahatalmas über-refrének is hiányoznak, amik megkoronáztak minden eddigi Europe nótát. Talán a címadó dal kivétel ilyen téren, no meg a már említett Flames, lassúk közül meg a Hero, ami viszont - így a mondvacsinált egykori Bon Jovi-Europe rivalizálás után húsz évvel - bizony eléggé Bónjózsis lett! A sors fintora...

Ennek ellenére minden felemlegetett negatívum csupán egyetlen pontot volt képes levonni az összeredményből, ugyanis valami fura módon mégis jó hallgatni ezt a lemezt. Innentől már csak egy olyan picike álmocskám maradt a juróppal kapcsolatban, ha a másik gitáros, az eszméletlen finoman és elegánsan szólózó Kee Marcello IS visszatérne, és akkor Norum riffek, Marcello szólók, néha ikerverseny, huhhh, meg a bili, amibe a kezem lóg, nem?