Tulajdonképpen teljesen nyilvánvaló volt, hogy a Scorpions nem lesz képes visszavonulni, így aztán szánalmas is lenne megveregetni a saját vállamat azért, mert már szinte napra pontosan öt évvel ezelőtt is kétségeimet fejeztem ki a dologgal kapcsolatban a Sting In The Tail lemez kritikájában. Most komolyan, mit csinálnának? Tény, hogy nem fiatalok, de egyrészt a rock'n'roll konzervál (ha nem hinnéd, vess egy pillantást a 66 éves Rudolf Schenkerre, aki legalább húsz évet tényleg simán letagadhatna), másrészt amíg van értelme és tartalma annak, amit produkálnak, semmi gáz vagy ciki nincs a folytatásban. Főleg, ha még olyan jól is keresnek vele, mint így...
A Return To Forever lemez sztoriját azért nem akarom nagyon részletezni, mert egyrészt a hírekben is elég alaposan foglalkoztunk vele az utóbbi években, másrészt pár hete az egyik legilletékesebb, maga Matthias Jabs is beszámolt róla ugyanezeken a hasábokon, az ő szavait meg semmi értelmét nem látnám még egyszer leírni itt. A lényeg, hogy ez itt egy új lemez, amin a dalok mintegy felének alapjai a banda üzleti csúcskorszakában, a '80-as évek első felében, illetve közepén születtek, de ezeket is elég alaposan átírták, feltuningolták, a maradék pedig vadonatúj szerzemény. Tulajdonképpen már ez mindent elárul az albumról, hiszen az említett éra a Blackout és a Love At First Sting lemezekkel zeneileg is a csapat legjobb időszaka volt (nyilván a '70-es évek Uli Jon Roth fémjelezte aranykora mellett), és mint azt a 2010-es anyag igazolta, a Scorpions manapság is képes magát igencsak odatenni. Már persze ha nem zavarja meg a rendszerüket valami amolyan Eye II Eye-os módon, vagy nem kényelmesednek bele túlzottan a balladákba... A Return To Forever pedig pontosan olyan, mint amilyennek az ember a fentiek alapján várná: összességében simán van olyan erős, mint a Sting In The Tail, sőt, nekem még annál is jobban tetszik egy hangyányival.
Az album helyből két atommód odatett, száz százalékos himnusszal startol: mind a jelentőségteljes refrénriffel felvértezett, húzós és erőteljes Going Out With A Bang, mind az irgalmatlanul ragadós, együtténeklős We Built This House védjegyszerű Scorpions, nálam már első hallgatásra is széles vigyort eredményeztek, ami azóta sem kopott le az arcomról, ha beteszem őket. Ettől a bandától pontosan ezt várja az ember, és ha hozzátesszük, hogy ezek a témák nem 1984-ből maradtak meg, hanem most írták őket a két svéd producer, Mikael Andersson és Martin Hanssen hathatós segítségével, tényleg senkiben sem merülhetnek fel kérdések azt illetően, vajon van-e értelme a Scorpionsnak a félszázados jubileumhoz közeledve még új számokat rögzítenie. Ugyanezt a riffes-lendületes-energikus arénarock-vonalat képviseli a lemezen a könnyed hangulatú, de vaskos gitárokkal megpakolt, kellemesen tufa Rock My Car, a kolompos refrénű All For One, a tempós Rock'N'Roll Band, a fogós gitárdallamokkal és perfekt szólóval ellátott, nagy kórusú Catch Your Luck And Play vagy a Hard Rockin' The Place is. Szóval nincs hiány ütős darabokból, sőt, a deluxe változatra a tavalyi akusztikus anyagról finomabb változatban már ismert Dancing With The Moonlight elektromos változata is felkerült, és tényleg nagyon jól sikerült, akárcsak az iTunes-bónusz Delirious.
Egy Scorpions-lemezről persze a balladák sem hiányozhatnak, de ezen a téren magukhoz képest abszolút nem estek túlzásokba: a normál, tizenkét számos változatra mindössze három hagyományos értelemben vett lírát raktak fel, amelyek közül csupán a jellegtelenebb Eye Of The Stormot léptetem mindig, a nagyon hangulatos House Of Cards és a záró Gypsy Life kifejezetten tetszik. De igazából még a négy számmal hosszabb deluxe kiadás sem megy át nyálcsorgatásba: a When The Truth Is A Lie ugyan akusztikusan kezdődik, de aztán a lemez legsúlyosabb riffjét sütik el benne, a tényleg balladisztikus Who We Are meg mindössze két és fél perces, szóval inkább csak amolyan búcsú-outro, mintsem igazi líra.
Mindenképpen jó pont, hogy a fentiek mellett akadnak kevésbé nyilvánvaló momentumok is a lemezen, mint például a The Scratch, amelyben nagyon szolid jazzes felhangok vegyülnek a banda összekeverhetetlen rock'n'rolljába, az eredmény pedig magával ragadó, számomra egyértelműen ez az egyik csúcspont itt. A jellegzetesen scorpionsos világbéke-szöveggel ellátott, újfent deluxe The World We Used To Know sem tipikus lassú, hanem inkább egy szépen meghangszerelt hangulatnóta, ahol a dallamokban, gitárfutamokban ott rejlik egy elég határozott '80-as évek-végi AOR/soft rock-érzés, viszont megszólalásának köszönhetően egy mai kereskedelmi rádióból sem lógna ki, és ismét roppant ragadós. E tekintetben azonban még ez sem vetekedhet a nyugis, tapsolós-együtténeklős, hangszerelésében abszolút korszerű Rollin' Home-mal, amely a szó szoros értelmében véve talán az egész lemez legslágeresebb témája. Ebből akár még komolyabb durranás is lehet. Az album hangzása amúgy rendkívül erőteljes, és minden, csak nem poros vagy retrós. Finoman szólva sem az ugrik be róla, hogy itt egy ötven éve működő csapatot hallunk két bőven hatvanas és egy mindjárt hatvanas főtaggal...
Természetesen a Return To Forever sem veszi fel a versenyt az említett csúcskorszakos albumokkal, de nem is kell, hogy így tegyen: elég, ha annyit mondok, hogy változatossága miatt még a tizenhét számos, 65 perces teljes eresztés sem fullad unalomba, tök jó hallgatni az egész anyagot. Igazság szerint csak azt tudom megint visszhangozni, amit legutóbb: nem tudom, lesz-e még új albuma a Scorpionsnak, de ha ez jelenti a zárást, méltán lehetnek rá büszkék, mert szép a befejezés. Bizonyos szövegsorokból egyébként arra lehet következtetni, hogy lemezfronton már nem nagyon lesz folytatás, de hát ugye ki tudhatja... A fanok mindenesetre tényleg örülhetnek, mert Uli mester szintén kiválóan sikerült új albumával együtt bizony lesz mit hallgatniuk a következő hetekben. Ebben az egyébként feltűnően pozitív hangulatú lemezben szerintem nem igazán csalódhatsz, ha szereted ezt a zenekart, és nincsenek velük szemben irreális elvárásaid.
Hozzászólások