Shock!

Ahhoz képest, hogy néhány évvel ezelőtt még búcsúlemezről és búcsúturnéról volt szó, elég rendesen felpörgette a motort minden idők legnagyobb német rockzenekara, a Scorpions. A három klasszikus arc, Klaus Meine, Rudolf Schenker és Matthias Jabs, illetve később igazolt ritmusszekciójuk, James Kottak és Paweł Mąciwoda a szüntelen turnézás közepette februárban új lemezzel jelentkezik: a Return To Forever eredetileg kizárólag a '80-as években fel nem használt ötletekből született dalokat rejtett volna, de a veterán csapatban olyannyira ég a tűz, hogy végül új számokat is írtak ezek mellé. És eközben természetesen a turnézás sem áll le, méghozzá olyannyira nem, hogy már 2016-ra is akadnak lekötött dátumaik. Mivel alkalmunk nyílt egy röpke negyedórás telefonbeszélgetésre Jabs mesterrel, igyekeztünk minden lényeges információt megtudni a zenekar körüli aktualitásokról.

Matthias, eredetileg egy régi, befejezetlen dalokból álló speciális lemezről volt szó, a vége azonban egészen más lett. Mikor változott meg a koncepció?

Nagyjából 2012 elején kezdtünk el játszogatni a régi ötletekkel. Ezek mind próbatermi felvételek, demók voltak, vagyis semmiféle kész, ténylegesen is egyből felhasználható anyaggal nem rendelkeztünk, viszont rengeteg be nem fejezett témánk maradt a '80-as évekből, és mind emlékeztünk rá, hogy ezek között kifejezetten erősek is akadnak. Annak idején ugye nyolc-kilenc számból állt egy nagylemez, mi viszont roppant termékenyek voltunk abban az időszakban, és mindig maradtak valamiért fel nem használt témáink. És nem olyanok, amik gyengének találtattak az adott albumokra, hanem amiket már nem volt időnk befejezni, nem sikerült hozzájuk olyan szövegeket írni, amivel mindannyian elégedettek lettünk volna, és így tovább... Nyolc alapot választottunk ki, amelyekről úgy gondoltuk, hogy érdemes lenne velük alaposabban is foglalkozni. Ezek mind zenei vázlatok voltak: nagyjából kész dalok, de szövegek nélkül, amolyan hozzávetőleges munka-énektémákkal. Lépésről lépésre haladtunk velük, tehát például két hetet stúdióztunk, aztán jött egy szünet, netán mentünk vissza koncertezni, aztán még két hét munka következett. Így nem is untuk meg a dolgot, és olyannyira élveztük a munkát, hogy a két svéd producerünkkel, Mikael Nord Anderssonnal és Martin Hansennel elkezdtünk kipróbálni újonnan született ötleteket is. Aztán hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy a régi nóták mellett hirtelen újonnan született számok is összeálltak... Így aztán a lemez tényleg más irányt vett, mint eredetileg terveztük: nagyjából fele-fele arányban kaptak rajta helyet a '80-as évekből maradt ötletekből született szerzemények és a teljesen friss darabok. Úgy gondolom, ez egy egészséges arány, de mivel a régi dolgokat is elég alaposan átírtuk, átalakítottuk, szerintem összességében inkább teljes értékű új albumnak tekinthető a Return To Forever, nem pedig speciális kiadványnak.

Mely dalok alapjai születtek a '80-as években?

Hú, nem kérdezel könnyűt, épp nincs most itt előttem a lista... (elgondolkodik) A Rock My Car, a Rock 'N' Roll Band, a Gypsy Life és a House Of Cards például régiek. A Dancing With The Moonlight is, ami 1986 körül íródott, és a tavalyi MTV Unplugged lemezünkön már szerepelt akusztikus verzióban. Ide most az eredeti, elektromos változata került fel. A Catch Your Luck And Play szintén régi darab, akkoriban Bite Of The Snake munkacímen futott, de aztán nem fejeztük be. Az új single, a We Built This House viszont teljesen új, akárcsak a Going Out With A Bang, a Rollin' Home, a The World We Used To Know, a Who We Are és a The Scratch is.

Szerinted mennyiben lettek volna a mások a régről megmaradt dalok, ha már annak idején befejezitek őket?

Eléggé, de ez főleg annak köszönhető, hogy gyökeresen másképp dolgozunk ma már, mint harminc évvel ezelőtt. Nyilván a szimplább rock'n'roll-dalokon nincs nagyon mit megfejteni: egy olyan számban, mint a Rock My Car, a riffek dominálnak, és az efféle dalokat ma is pontosan úgy közelítjük meg, mint akkoriban. Fiatalon írtuk ezeket, ami tükröződik is bennük: nagyszerű, energikus nóták, egyszerűen nem volt rajtuk mit megváltoztatni. Pláne, hogy a Scorpionsnak van egy jellegzetes hangzásvilága, aminek pontosan ismerjük a határait. Viszont mindannyian tapasztaltabbak vagyunk, mint akkoriban, a stúdiótechnika pedig elképesztően sokat fejlődött a '80-as évek óta. Nemcsak sokkal gyorsabban dolgozunk, de több lehetőségünk van kísérletezni is, a ProTools-cuccoknak és a digitális technikának köszönhetően pedig sokkal több utómunkálatot lehet végezni. Ezzel most nem javításokra vagy ilyesmikre gondolok, hanem olyan apróságokra, hogy sokkal gördülékenyebben, kényelmesebben ki tudod próbálni, hogy például nem lenne-e működőképesebb egy adott részlet egy másik gitártémával. Régen, amikor mindenki huszonnégy sávon dolgozott, méghozzá roppant feszes időzítések mellett, amikor a szalagokat kellett össze-vissza vagdosni, ez azért nem volt annyira egyszerű meló, és a huszonnégy sáv eleve azt is behatárolta, hogy mi mindent adhatsz még utólag hozzá az alapokhoz. Ma már nem gond az ilyesmi, és úgy gondolom, ettől eléggé másképp is szólnak ezek a számok, mint ahogyan a '80-as években szóltak volna.

De akkor ha jól értelmezem, a riffeken, az alapokon nem nagyon változtattatok...

Nem, mert nem volt rá szükség. A szóban forgó korszak, tehát nagyjából a Blackout és a Love At First Sting periódusa hihetetlenül kreatív időnek számított a Scorpionsnál, szóval maguk a témák is jók voltak. Igazából senki sem emlékezett pontosan, mik is maradtak meg akkoriból, viszont amint elkezdtük hallgatni a régi felvételeket, egy csomó témát egyből felismertünk, ami szerintem elég sokat elárul a minőségükről... Viszont ahogy mondtam, összességében ezek azért még elég messze voltak a befejezett állapottól, szóval mindenképpen sokat kellett hozzájuk tenni.

Az előbb azt mondtad, a Scorpionsnak van egy jellegzetes hangzásvilága, aminek pontosan ismeritek a határait. Egyetlen esetben, az Eye II Eye lemezen mintha mégis elfelejtettétek volna figyelembe venni ezeket a határokat...

Ez így igaz. És ma ugyanazt gondolom arról az albumról, amit már akkoriban, a megjelenése után nem sokkal is gondoltam: hogy hiba volt. Viszont a lehető legjobb hiba, amit a pályafutásunk során elkövettünk, ugyanis ismét rádöbbentünk, kik is vagyunk valójában. Az a lemez ugyanis egyáltalán nem volt scorpionsos, de erről javarészt az tehetett, hogy a '90-es években rendkívül nehéz helyzetbe kerültek a '80-as évek nagy zenekarai, így mi is. A grunge meg az alternatív zenék időszakában mindenki azt hangoztatta, hogy á, ez az egész már lejárt lemez, a zenénk teljesen ódivatú, idejét múlt valami, ami kizárólag a tegnapnak szólt. És tudod, mi az igazság? Ha éveken át, mindenhonnan csak azt hallod, hogy ciki őskövület vagy, egy idő után te magad is elkezdesz gondolkodni rajta: talán tényleg lehet valami a dologban... Így született meg annak idején az Eye II Eye, ahol Peter Wolf producerrel közösen megpróbáltunk kísérletezni, kitágítani ezeket a bizonyos határokat. Peter amúgy nagyszerű szakember, de egyértelműen nem bizonyult jó választásnak számunkra. És miután megjelent a lemez, a rajongók azon nyomban szembesítettek is minket ezzel a ténnyel. Tökéletesen igazuk is volt. Mi pedig gyorsan észhez tértünk, és visszatértünk az igazi önmagunkhoz, a Scorpions lényegét ugyanis az olyan albumok mutatják meg igazán, mint a Blackout és a Love At First Sting.

Ami az új dalokat illeti, ennyi idő után mi tud még inspirálni dalszerzőként?

Az, hogy ma is remek hangulatban dolgozunk a zenekarban. Szeretünk együtt játszani, élvezzük egymás társaságát, tényleg tökéletes az összhang. A két említett producerrel, Michaellel és Martinnal szintén roppant jó közösen dolgozni. Persze tény, hogy ennyi idő után már kissé unalmas lenne hónapokra bezárkózni ugyanabba a stúdióba, és ott dolgozni a dalokon, ezt nem is igazán szeretnénk. Így például elég nehezen találnék motivációt az íráshoz... Ez a megoldás viszont, hogy kéthetes ciklusokban melózunk, pont kedvez a kreativitásnak, mert az ember nem unja meg a munkát, megmarad az éhsége, és folyamatosan frissen tartja magát. Már a Sting In The Tailnél is ezzel a módszerrel dolgoztunk egyébként. Mindig friss energiával látsz neki a munkának, nincs a dologban semmi unalom, és nem is hajtod túl magad, viszont abban az adott két hétben roppant profi módon, céltudatosan dolgozol, és csakis a feladatra koncentrálsz.

És így, hogy elkészült a lemez, van újabb indokotok a további turnézásra is... Persze az idei jubileum mellett.

(nevet) Igen, de hát annyira elképesztően jó a fogadtatás mindenfelé, hogy nagyon szívesen koncertezünk. Az idei ötvenéves évforduló pedig egészen különleges, hiszen az ilyesmi azért elég ritka. A Rolling Stonest meg a Beach Boyst leszámítva most hirtelen nem is jut eszembe más zenekar, akik ötven éve léteznek... De egyébként mi is csak Rudolf anyukájának a precizitása miatt tudtuk meg, hogy pontosan mikor esedékes a dolog, ő ugyanis roppant aprólékosan feljegyzett mindent a korai időszakban. Van egy régi füzete valami több mint kétszáz bejegyzéssel, és abból lestük ki, hogy a zenekar 1965 szeptemberében adta az első koncertjét. A menedzserünk, aki azóta sajnos elhunyt, természetesen azonnal meglátta a lehetőséget a dologban, a promoterek pedig világszerte ráharaptak, úgyhogy a zenekar halad tovább... Tudom, azt mondtuk, hogy lelassítunk, és tényleg így is terveztük, de hát annyira élvezzük a koncertezést, hogy egyszerűen véteknek éreznénk abbahagyni. Az első aktuális bulink május elején lesz Kínában, de megyünk Közép- és Dél-Amerikába is, sőt, már 2016-ra is kötöttünk le nagy bulikat. A Facebookon is folyamatosan jönnek a megkeresések a rajongóktól, méghozzá egészen fiataloktól is, hogy látni akarnak bennünket, így aztán nem is igazán tudunk leállni.

Vagyis akkor nem lesz több búcsúturné, igaz?

Vagy legalábbis ez még mindig ugyanaz a búcsúturné! (nevet) Sokan eléggé ránk is szálltak emiatt, azt viszont mindenki elfelejti, hogy soha nem jelentettünk be hivatalos utolsó koncertet. Most úgy állunk hozzá, hogy ameddig bírjuk, addig csinálni fogjuk. És ebben természetesen az is benne van, hogy a Scorpions nem engedheti meg magának, hogy egy bizonyos szint alá menjen. Ha már úgy érezzük, hogy nem vagyunk elég jók, akkor is be fogjuk fejezni. De ez az idő szerencsére még nem érkezett el.

Pláne, hogy ismét James Kottakkal játszotok. Eszerint minden probléma megoldódott vele kapcsolatban?

James játszotta fel a teljes új lemezt, és a tavalyi utolsó két koncertünkön már ismét ő dobolt. Kiváló teljesítményt nyújtott, remek formában tért vissza, és most is itt van velünk Berlinben, hiszen holnap forgatjuk a klipet a We Built This House-hoz. Egészségesen, eltökélten, stabilan tért vissza hozzánk, mert eleve csak azzal a feltétellel jöhetett vissza, ha megoldja az alkoholproblémáit. De rászánta az időt, és megoldotta.

Említetted, hogy rengeteg fiatal rajongótok van. Nem furcsa olyan arcokat látni a közönség soraiban, akik nemhogy a gyerekeitek, de lassan az unokáitok lehetnének?

(nevet) De, ellenben óriási is egyben! Először egyébként én is a Rolling Stonesnál láttam ilyet a '80-as évek végén, ahol már nem kettő, hanem egyenesen három generáció volt jelen a bulijaikon, most pedig már nálunk is ez a helyzet. Mert ott vannak a mi korunkban járó régi rajongók, akik hagyományosan hordták a gyerekeiket is a koncertekre, az utóbbi években megjelent 8-10 éves kiskölykök viszont túl fiatalok ahhoz, hogy ennek a rétegnek a gyerekei legyenek! (nevet) Szóval ez már tényleg az unoka-generáció... Nem tudom elmondani, mennyire fantasztikus érzés ez számunkra! A Facebookon több mint 6 millió követőnk van, és ennek nagyjából 80 százaléka 18 és 28 év közötti. Azért egy félévszázados zenekar esetében szerintem ez elég jó arány...

Ez parádés végszó, és sajnos lassan az időnk is lejár, így már csak a fix kérdésünk maradt hátra: mi az élet értelme?

A boldogság.