Shock!

Ma már gyakorlatilag egyáltalán nem jelennek meg olyan lemezek, amelyek alapvetően határozzák meg a saját közegüket és korukat, tömegével fordítanak embereket adott műfajok felé, vagy éppen ezreket indítanak arra, hogy maguk is gitárt ragadjanak. A rocksztárság intézményének eltűnése, illetve a hasonló mérföldkőnek számító, a saját korukban tényleg megkerülhetetlen albumok hiánya mindenképpen komoly veszteség, bár sok értelme nincs rajta keseregni – akkor ez volt, most meg más van, el kell fogadni, hogy a világ és benne a zeneipar is alapvetően változott meg. De azért ha az ember felteszi a ma harminc évvel ezelőtt megjelent Love At First Stinget, a német Scorpions kilencedik stúdiólemezét, kicsit önkéntelenül is sajnálkozik, hogy ezek a jelenségek jó eséllyel örökre szertefoszlottak.

A Scorpions elég rossz csillagzat alatt fordult rá az 1982-es Blackoutra Klaus Meine súlyos hangszálproblémái miatt, de az album végül igazi sikersztorivá futotta ki magát. A lemez a korszak egyik legmeghatározóbb darabja lett, és az Egyesült Államokban is sztárt csinált a hannoveri kvintettből, pedig eredetileg mindenki azt mondta nekik, hogy ez lehetetlen, és ne is álmodjanak amerikai áttörésről. Rudolf Schenker: „A pályánk elején otthon is komoly gondjaink voltak, hiszen senki sem várta akkoriban egy német zenekartól, hogy rockzenét játsszon. Azt mondták, minek, amikor annyi angol és amerikai csapat létezik, akik sokkal egzotikusabbak a Scorpionsnál... Viszont amikor 1979-ben átmentünk Amerikába, hirtelen azon vettük észre magunkat, hogy ott meg mi vagyunk az egzotikum. Eleve más nézőpontból is közelítettünk a zenéhez, hiszen az amerikai bandák a bluesból indultak ki, mi viszont sokkal inkább a komolyzenére építkeztünk."

A zenekar számára minden feltétel adott volt a hasonlóan sikeres folytatáshoz, ám érdekes, hogy mire 1983 elején ráfordultak volna a munkálatokra, mégis törésvonalak keletkeztek a csapaton belül. A máig tisztázatlan konfliktusok origójában Francis Buchholz basszusgitáros helyezkedett el, aki szinte napok leforgása alatt szorult teljesen a perifériára. A zenekar Stockholmban, az ABBA és a Led Zeppelin által is használt Polar stúdióban kezdte meg a munkát 1983 kora tavaszán, méghozzá egy beugró emberrel a ritmusszekcióban. Rudolf: „Úgy éreztük, valami friss felfogású játékosra lenne inkább szükségünk, így került képbe Jimmy Bain, akit a korai idők óta ismertünk, és Herman Rarebell dobta be az ötletet, hogy akár ki is próbálhatnánk..." Buchholz: „Elég komoly nézeteltéréseim voltak akkoriban Hermannal, meg a producerünkkel is. Nem igazán csípett engem szerintem, de pontosan nem tudhatom, mert sosem beszéltünk a dologról. És egyszer csak azon vettem észre magam, hogy a hátam mögött döntés született róla: nem én fogom feljátszani a lemezt. De ez csak akkor derült ki, amikor én is bevonultam a stúdióba Stockholmban, és egyszer csak megjelent Jimmy Bain. Végig ott ültem a keverőben a hangmérnökkel, és figyeltem, ahogy játssza a témákat..."

A sors iróniája, hogy Rarebell a felvételek közben lebetegedett, a zenekar azonban időre be akarta fejezni a munkálatokat, mert lekötött amerikai koncertek vártak rájuk, többek között a US Festival metal napján. Schenker: „Bobby Rondinelli jutott először eszembe, így aztán felhívtuk, hogy ráér-e velünk játszani. Azt mondta, oké, és megkérdezte, mikor lenne esedékes a dolog. Én meg: a repülőgép útra készen áll, öt óra múlva ott lesz érted. Simán leőrültezett, de hát a rock'n'roll őrült dolog... Bobby végül megérkezett, és fel is játszotta az egész albumot." Ezután azonban furcsa és skizofrén helyzet állt elő: Bain és Rondinelli nem tudta vállalni az aktuális élő fellépéseket, így a csapat a kiközösített Buchholzzal és az időközben felgyógyult Rarebell-lel futotta le az aktuális amerikai bulikat. Eközben nézeteltéréseiket is sikerült rendezniük. Rudolf: „Mindent átbeszéltünk, és a végén azt mondtuk: oké, most mindenki jól érzi magát, szóval akkor kezdjük újra az egészet... Így aztán a Polarban készült felvételekből végül semmit sem használtunk, és inkább mindent újravettünk az eredeti csapattal." Vagy legalábbis így szól a hivatalos verzió, Bain és Rondinelli ugyanis többször is utalt rá, hogy a Scorpions igenis használta az ő felvételeiket is a lemezhez. És akkor még azokról a pletykákról nem is ejtettünk szót, amelyek azt valószínűsítik, hogy a végső verzión valójában egy hangnyi élő dobot sem hallani... Az viszont biztosnak tűnik, hogy a gitárokat és az éneket tényleg teljes egészében újravették Hannoverben, illetve Kölnben, az 1975-ös In Trance óta állandó producernek számító Dieter Dierks irányítása mellett. Maga a dalszerzés előzőleg egyébként gördülékenyen haladt, mindenki tette a dolgát: az albumot a Rock You Like A Hurricane vezette fel single-ként, a teljes nagylemez pedig 1984. március 27-én jelent meg, méghozzá a zenekar közismert szexuális túlfűtöttségének újabb bizonyítékaként Love At First Sting címmel.

A Love At First Sting a Judas Priest Defenders Of The Faith alapművével egyetemben az első teljes egészében digitálisan rögzített rock/metal albumok közé tartozott, és mint ilyennel, a zenekar, illetve Dierks bizonyos szinten kísérleti terepen járt. A csapat tagjai később többször is azt nyilatkozták, hogy a lemez összességében gyengébben dörren meg, mint a Blackout, de nekem sosem volt bajom a hangzással, a gitárok például feltűnően szépen és erőteljesen szólnak. Ami a ritmusszekciót illeti, ugyanúgy nem tudok állást foglalni abban az örök kérdésben, hogy vajon élő dobot hallunk-e a lemezen, mint ahogy a Defendersnél sem: szerintem inkább igen, mint nem, de az is lehet, hogy vegyes a kép. A '80-as években a rocklemezek jelentős részén mai fejjel már furán szól a dob, ez sem kivétel ez alól, de az ember így szokta meg. Zeneileg pedig talán egy fokozattal kevésbé kemény és húzós a lemez, mint a Blackout, kissé slágeresebb is annál, viszont a zenekar ereje teljében írta a dalokat, ehhez nem fér kétség.

A Love At First Sting gerincét természetesen a védjegyszerű, hatalmas Schenker-riffekre épülő himnikus rocktémák alkotják. Mindjárt a Bad Boys Running Wildban elsül Rudolf kezében a gitár, és megkerülhetetlen témával kanyarít alapot a roppant ragadós, direkt nyitószámnak, a folytatásban érkező Rock You Like A Hurricane azonban még ennél is ütősebb: a mai napig ez számít az első számú Scorpions himnusznak, és méltán. Kolosszális, roppant stílusos hard rock riffre épülő, orbitális slágertéma a csapatra jellemző szexista szöveggel, egy szimpla, ám annál letaglózóbb refrénnel és Matthias Jabs többkörös, roppant jól felépített, megadallamos szólójával – vérbeli sláger, nem véletlen vált egyből gigantikus sikerdallá az amerikai rockrádiókban. Rudolf: „Úgy gondolom, a Rock You Like A Hurricane tökéletes rockhimnusz a megfelelő attitűdről és a szexualitásról. Roppant fontos benne a verzék és a refrén között fennálló feszültség... Klaus nyolcszor vagy kilencszer is átírta benne a szöveget, mire végre összejött, de végül épp ez teszi olyan nagyszerűvé a nótát."

Az album harmadik nagy rockhimnusza a tokiói napfelkelték által ihletett, középtájt érkező Big City Nights, amely tempójában inkább a nyitódalra üt, de annál némileg könnyedebb lüktetésű, édeskésebb dallamvilággal operál, és a szólója is szenzációs, ezúttal Ruditól. A lemez leggyilkosabb riffje azonban szerintem még így sem ezekben van, hanem a lassú betétből kibontakozó Coming Home-ban, bár kétségtelenül elfogult vagyok: ez a szám annak idején felkerült egy rádióból felvett otthoni válogatáskazettára, és ezáltal az első hard rock dal volt, amely totálisan magával ragadott úgy hat-hét éves koromban. Nyilván fogalmam sem volt róla, ki az előadó, nem is érdekelt, de a sodró lendületű, pumpáló gitártéma és a szám pattanásig feszített hangulata teljesen megbabonázott, ma is ez az abszolút kedvencem az albumról. De még az olyan jóval kevésbé ismert témákat is nagyon eltalálták, mint a kesernyés, de szintén igen erőteljes tempóra épülő I'm Leaving You, az érdekes, álomszerű hangulatú verzéket alkalmazó As Soon As The Good Times Roll vagy a kimért, katonás ütemekre épülő Crossfire. Utóbbi háborúellenes szövege eléggé hatásvadász (az ilyesmiben mindig is pengeélen táncolt a Scorpions...), a fülbemászó refrén viszont nagyon ül, összességében nagyon hatásos. Talán egyedül a tempós The Same Thrill kevésbé izgalmas, de a lendület ezt is bőven elviszi azért a hátán. És persze az anyag legvégén ott szerepel a Still Loving You is...

A Love At First Sting egyetlen hagyományos lírai száma nem volt éppen könnyű szülés, Schenker előzetesen éveken át kísérletezett a dal megfelelő formába öntésével: „Legalább hat évbe telt, mire sikerült olyan szintre hozni, hogy felkerülhetett az egyik lemezre... Az alapokat én írtam, Matthias hozzátette a gitárrészeket, és akkor zökkent minden a helyére, amikor Klaus egy nap elment sétálni a hóesésben, és eszébe jutott a szöveg néhány sora. Amint hazament, egyből meg is írta, és ezzel össze is állt a kép. A szöveg persze a régi sztorit mondja el újra, de hát mindig mindenki ezeket meséli. Ugyan mi mást is tehetnénk? A kereket senki sem fogja újból feltalálni... Inkább az a fontos, hogy az ember a saját stílusában mondja el ezeket a régi történeteket." Arról persze megoszlanak a vélemények, hogy szimpla szerelmesdalról van-e szó, vagy a zenekar burkoltan már itt is a majdani német egység mellett tett hitet. Ők maguk sosem tagadták az utóbbi értelmezést sem, noha direkt módon nem is erőltették ezt a fajta értelmezést. A hat és fél perces, könnyfakasztó ballada mindenesetre tökéletes felépítésű szám, de a hasonló agyonnyomatott, a nyugdíjasklubok táncestjeiről sem feltétlenül nélkülözhető slágerekről igazából nehéz objektíven nyilatkozni. Magamtól éppen a túljátszottsága miatt be nem tenném, de az értékeit még annak ellenére sem vitatom, hogy egyébként akadnak a banda hosszú történetében még ennél erősebb balladák is.

A Scorpions minden túlzás nélkül hatalmasat robbantott a lemezzel, méghozzá elsősorban a tengerentúlon: a Rock You Like A Hurricane őrületes sikerdallá vált az MTV-nek és a rádióknak köszönhetően, noha az unatkozó szenátorfeleségek által alapított, erkölcscsősz PMRC szervezet elég alaposan rászállt a csapatra a szám szövege és videója miatt. Még ennél is nagyobb meglepetést okozott azonban, hogy bizonyos amerikai áruházláncok a borítótól is megrettentek, és nem voltak hajlandók árusítani – emiatt ezekbe a hálózatokba a kiadó egy szimpla zenekari fotós változatot küldött. Az álszent cirkusz azonban nem tudott gátat vetni a Scorpions diadalmenetének, nevük megállíthatatlanul pörgött mindenütt: ennek legékesebb bizonyítéka, hogy a Blackoutért épp pár héttel a Love At First Sting megjelenése előtt vehették át karrierjük első amerikai platinalemezét, a folytatásra pedig több mint félmillió előrendelés érkezett be.

A banda Nagy-Britanniában kezdte meg a turnét az év januárjában, vagyis már a megjelenés előtt, méghozzá minden korábbinál nagyobb tömegek jelenlétében, majd Nyugat-Európa következett, különös tekintettel Franciaországra, ahol döbbenetesen népszerűnek számítottak ekkoriban. Az amerikai turnét direkt a megjelenéshez passzintották, és nem volt megállás: a csapat már az első héten két egymást követő este töltötte dugig a 15 ezer férőhelyes Seattle Center Coliseumot, és a folytatás is hasonló nézőszámok előtt ment le. Klaus Meine: „Axl Rose mesélte nekem egyszer, hogy amikor '84-ben megvette a Love At First Stinget kazettán, azonnal betette az autója magnójába, és ahogy egy széles, többsávos sugárúton hajtott, az egyik piros lámpánál megállva még négy autó kúszott mellé, és mind a négyből egy-egy másik Scorpions nóta bömbölt! Azt mondta, akkor tudatosult benne, mit is akar elérni a jövőben..." A lemez eközben a Billboard Top 200 hatodik helyéig jutott, a Scorpions pedig egészen szeptember elejéig járta az Egyesült Államokat, illetve Japánt, a turné legnagyobb részén az első lemezét bemutató Bon Jovi előzenekaroskodása mellett. Miután pedig a nyár közepén kislemezen is kijött a Still Loving You, tényleg az összes gát átszakadt előttük, hiszen utóbbiban nagyobb slágerpotenciál rejlett, mint akármelyik korábbi lírai dalukban. Emellett végre az idő is elérkezett ahhoz, hogy a banda nimbuszának különösebb károsodása nélkül is ki lehetett hozni kiemelt single-ként egy hasonló dalt, hiszen a Blackoutról csak húzós témákat adtak ki kislemezen, és az album így is bombasikert aratott. Innentől kezdve senkiben sem ébreszthetett kényszerképzeteket egy lassú dal.

Az igazsághoz hozzátartozik: talán még maga a zenekar és a menedzsment sem számított arra, hogy a Still Loving You ekkora sikert arat, pedig a szám végül a '80-as évek egyik leghatalmasabb slágere lett. Érdekes, hogy az Egyesült Államokban ez a listákon annyira nem mutatkozott meg (a 64. helyig jutott, szemben a 25. pozícióig menetelő Rock You Like A Hurricane-nel), Európában azonban egészen döbbenetes őrületet okozott, ismét különös tekintettel a franciákra: csak itt több mint 1,7 milliót (!) adtak el a single-ből. Rudolf: „A dal konkrétan népességrobbanást idézett elő Franciaországban, amit egyébként mi sem akartunk eleinte elhinni, pedig igaz. Egy francia tévéshowban szerepeltünk évekkel később, és a műsorvezető, az egyik legismertebb helyi tévés nekünk szegezte a kérdést: hé, srácok, tisztában vagytok vele, hogy ti tehettek a '85-ös baby boomról? Szétröhögtük az agyunkat, pedig nem viccelt: hihetetlen, de a dolog tényleg igaz. Olyannyira, hogy még hivatalos kormányzati mérésekkel is alátámasztották..."

Ezek után senkit sem lephetett meg, hogy a csapat karrierje csúcsára ért: az év utolsó hónapjaiban Európa arénáiban koncerteztek az amerikaihoz hasonló diadalmenetben, és mire 1985 elején ők is felléptek az első Rock In Rio fesztiválon, a Love At First Sting kétszeres platinalemez lett az Egyesült Államokban. A német származása miatt korábban gyakran amerikai áttörésre esélytelennek bélyegzett, lesajnált Scorpions ekkoriban tagadhatatlanul a világ egyik legnépszerűbb rockzenekarának számított. A turné 1985-ben újabb japán állomásokkal, majd fesztiválfellépésekkel folytatódott, és nézettsége az év derekára meghaladta a 2,2 millió főt – nem volt kérdés, hogy ezt a diadalmenetet hanghordozón is mindenképpen meg kell örökíteni. Ennek jegyében jelent meg 1985 júniusában a World Wide Live című koncertlemez, rajta három amerikai és két európai koncert anyagából válogatott felvételekkel. A kiváló hangzású, óriási hangulatú lemez a '80-as évek emblematikus élő albumai közé tartozik, és a banda népszerűségét jól példázza, hogy hónapok alatt platina lett az Egyesült Államokban (bár már akkor is minden jobb volt régen: számos ősrajongó a mai napig csak annyit képes megjegyezni az anyag kapcsán, hogy a legendás első élő album, az 1978-as Tokyo Tapes mennyivel varázslatosabb). A Scorpions 1985 közepétől végül jól megérdemelt pihenőre vonult a több mint 170 koncertből álló turné után, de még a következő évben is vállaltak pár fellépést az albumhoz kapcsolódóan. Ekkor játszottak a doningtoni Monsters Of Rock speciális meghívottjaként, közvetlenül az azévi headliner Ozzy Osbourne előtt (ismét tudatosítsuk magunkban: mindezt egy olyan országban, ahol a német zenéket, sőt, a Németországban népszerű előadókat a mai napig kiröhögik), illetve 1986. augusztus 27-én, karrierjük során első ízben az akkori keleti blokkba is eljutottak, amikor Budapesten, az MTK Stadionban koncerteztek, méghozzá a McAuley / Schenker Group vendégeskedése mellett. Az 1984-es album végül a csapat karrierjének legsikeresebb nagylemeze lett: az Egyesült Államokban háromszoros platina, világszerte összesen pedig több mint 7 millió példányban talált gazdára.

Ilyen sikerszéria után nem meglepő, hogy a zenekar a kor viszonyaihoz képest elég sokáig várt a folytatással, amely csak 1988 áprilisában jelent meg Savage Amusement címmel. A zenekar tagjai utóbb egyértelműen hibaként emlékeztek vissza arra, hogy Dierks túlpolírozta az anyagot, így nem véletlen, hogy végül ez lett az utolsó album, amin vele dolgoztak. Maga a lemez egyébként összességében meggyőzően sikerült, de elődeinek átütő ereje már hiányzott belőle, és noha platinasikereket aratott, anyagi szempontból sem tudta megismételni azok eredményeit. Az újabb csúcsra így az 1990-es Crazy Worldig kellett várni, amely a Wind Of Change révén ismét a világ tetejére katapultálta Meinééket. Ez a lemez viszont – noha összességében szintén jó – már tényleg semmilyen összefüggésben nem mérhető a Blackouthoz vagy a Love At First Stinghez. Utóbbi harminc évvel ezelőtt tényleg kiforgatta sarkaiból a világot, a rajta szereplő örökzöldek pedig minden idők legismertebb rockhimnuszai közé tartoznak – ha nem is nevezném a Scorpions legjobbjának, amennyiben valakinek csak egy lemezt javasolhatnék tőlük ismerkedésre, az biztosan ez lenne. Minden benne van, amitől ez a zenekar a legnagyobbak közé került, és ahhoz is nélkülözhetetlen, hogy igazán átérezd a '80-as évek rockjának hangulatát.