Shock!

Érdekes ívet írt le újjáalakulása óta minden idők legsikeresebb svéd rockzenekara, a Europe, akik utólag nézve a 2004-es Start From The Darkkal és a 2006-os Secret Societyvel mintha csak kiürítették volna a rendszerükből azt, ami a '90-es években – nemlétezés okán – nem jöhetett elő belőlük... Ahogy akkor is írtam, Europe albumokként annyira nem tudtam lelkesedni ezekért a produkciókért, bár a zene mindkettőn jó volt, a csapat pedig zseniális formát mutatott élőben. Így aztán roppant módon örültem, amikor a legutóbbi Last Look At Edenen Joey Tempesték végre nyugdíjazták a poszt-grunge-os melankóliát, és olyan dalokat vezettek elő, amelyeknek jóval több közük van a klasszikus Europe hangzáshoz, mint az előző két anyagnak. A frissen kiadott Bag Of Bones pedig a 2009-ben megkezdett utat követi, és egy hangyányival talán még meggyőzőbbre sikeredett, mint elődje.

Azt kérdezed, miért beszélek klasszikus Europe hangzásról, amikor ez a két új anyag elég messze áll a zenekart szupersztárrá tevő The Final Countdown albumtól vagy annak szintén milliós eladásokat fialó folytatásától, az Out Of This Worldtől? Nos, két okom is van rá. Egyrészt a Europe karrierje nem a sikerlemezekkel kezdődött, hanem két jóval keményebb kötésű, ízig-vérig a '70-es évek hard rock zenéiben gyökerező albummal. Tudom, sokan sem annak idején, sem később nem vették a fáradtságot ahhoz, hogy megismerkedjenek az 1983-as debüttel és az 1984-es Wings Of Tomorrow-val, de attól bizony ezek a kiváló lemezek még léteznek... A másik, hogy a Europe multiplatina albumainak jellegét alapvetően határozta meg a megszólalás, márpedig ezért mindkét esetben közismert hangzás-habosító producerek feleltek: 1986-ban Kevin Elson, 1988-ban pedig Ron Nevison. Nem csoda, hogy például a Rock The Night Jon Lord-ihlette hammondos szólamai az albumon alig észlelhetőek a lájtosra vett keverés miatt... Mindezek fényében az sem meglepő, hogy a közismert Deep Purple, Thin Lizzy, UFO fanatikus gitáros, John Norum éppen emiatt, a sikerek csúcsán hagyta ott a bandát, és a mai napig szenvedélyesen ostorozza a pop metal érát. A lényeg, hogy aki valaha is látta élőben a Europe-ot, tisztában van vele: a régi nóták is sokkal fajsúlyosabb arcukat mutatják a koncerteken, mint lemezen. Kár, hogy mire a csapat a nagy diadalkorszak után, az 1991-es Prisoners In Paradise albumon és annak itt-ott elejtett járulékos dalaiban zeneileg elkezdett visszatalálni korai önmagához, már senkit sem érdekeltek igazán, ami aztán végül a feloszlásukhoz vezetett.

Amennyiben nem kedvelted a Last Look At Edent, a Bag Of Bones dalaival már próbálkoznod sem érdemes, a zenekar ugyanis itt is ugyanazt a '70-es években gyökerező klasszikus hard rock muzsikát vezeti elő, mint legutóbb, ráadásul megint kimondottan súlyos formában. A nyitó Riches To Rags konkrétan olyan erővel röffen az emberre, mintha csak a késői Spiritual Beggars nyomatná a vastag Deep Purple-mázba mártogatott riffet, és a nyers megközelítés a többi dalra is jellemző. A Firebox, a Demonhead vagy a Mercy You Mercy Me is a lendületes, húzós vonalat képviselik (utóbbi mintha csak a Prisoners lemez Seventh Signjának modern kori utódja lenne), de súly tekintetében azért egyértelműen a My Woman My Friend viszi a prímet: az itt radírozó ízes, doomos gitártémát akár az év második felében esedékes új Black Sabbath albumon is simán el tudnám képzelni. A zene alaptónusa ugyanakkor valamivel mintha felszabadultabb, pozitívabb kicsengésű lenne, mint az újjáalakulás óta készített albumokon, még akkor is, ha akadnak kimondottan sötét hangvételű tételek az anyagon. A My Woman My Friend mellett mindenképp ebbe a körbe tartozik a címéhez passzolóan lüktető, de igen fajsúlyos Not Supposed To Sing The Blues, illetve a pofás címadó nóta is. Utóbbiban amúgy Joe Bonamassa is slide gitározik egy kicsit, de hazugság lenne azt állítani, hogy túl sokat tesz hozzá a végeredményhez.

A Europe-ot sokan a mai napig steril, balladás pop metal csapatnak tartják – nos, számukra meglepő lehet, hogy a sok riffes, retrós hard rock téma közé mindössze egyetlen líra fért fel az albumra, és a normál kiadást záró Bring It All Home sem valami csöpögős szerelmi ária, hanem egy finoman hangszerelt, érett darab, teljesen rendben van. Egy másik lazulósabb téma egyébként megbújuk még az anyagon, de a Drink And A Smile sem hagyományos értelemben vett lassú, hanem inkább amolyan akusztikus hangulatnóta, ami szintén hatalmas '70-es évek-feelinget áraszt, csak éppen itt nem a Purple, hanem a Led Zeppelin szelleme kísért. Olyannyira tetszetős, hogy nekem egyenesen ez az egyik kedvencem a Bag Of Bonesról.

Lehet röhögni a Europe régi klipjein, lehet köpködni őket a hajmetalos múlt miatt, de aki így tesz, az egyszerűen nem veszi figyelembe, honnan indult a csapat, és azt sem, hogy a Final Countdown óta több mint huszonöt év telt el. Szerintem az újjáalakulás óta talán Joey Tempesték legerősebb produkciója ez a vaddisznó hangzású új anyag: nincs rajta nagy slágertéma, de egységesen erős, és pár hallgatás után gyakorlatilag mindegyik szerzemény beül róla a fülbe. Meggyőződésem, hogy ha csak a zenére koncentrálnának, egy rakás olyan embernek is bejönne a Bag Of Bones, aki a név miatt nem hajlandó esélyt adni neki.