Shock!

Ezt a bulit a teljes magyar rocksajtó agyonhallgatta (tehát mi sem vagyunk vétlenek!), pedig hat évvel a legutóbbi magyarországi Europe koncert után biztosan több szimpatizánst érdekelt volna, mint ahányan végül elmentek Szegedre. Pláne, hogy útiköltséggel együtt is jobban ki lehetett jönni, mintha Pesten lett volna önálló fellépés, és így még a nézőszám sem volt kínos, hiszen a „sima" fesztiválozók eleve jó sokan voltak.

Persze tudván, hogy távolról sem rockfesztivál a SZIN, egyáltalán nem lepődtem meg utólag belegondolva, hogy a szervezők miért is nem küldtek legalább egy nyamvadt hírt azoknak a weboldalaknak, amelyeket Europe-ot ismerő és szerető emberek is olvasnak: az egyéb külföldi sztárvendégek névsorán végigfutva teljesen nyilvánvalóvá válik, hogy a SZIN-esek mint lejárt szavatosságú, egykor szebb napokat látott sztárt keresték meg Joey Tempestéket, akiket relatíve olcsón el lehet hozni, és akikre poénból jót buliznak majd a szegedi egyetemisták a nyári szünet végefelé. Magyarán fogalmuk sem volt arról, hogy a zenekarnak létezik értő közönsége itthon is.

Az Index felületén olvasható, és ezért ottani hivatalos koncertbeszámolónak tekinthető cikk (és egy-két társa) is ez támasztotta alá, össze kell tehát rittyentenem valami olyat, ami a színpadon Joey által is megemlített kemény magnak szól, és persze azoknak is, akik nem tudtak ott lenni ezen a jeles eseményen. Mert ugye abban egyetért velem a kedves Olvasó, hogy a Europe újabb látogatása hazánk nem lézető rockéletében igen nagy dolog, még a jelenlegi brutális koncertdömping ellenére is?

Mindazonáltal megállapítottuk azt is, hogy ha több, számunkra értékelhető fellépő tenné tiszteletét évről évre, szívesen töltenénk el teljes hétvégéket is a SZIN-en, mert Szeged alapból jó hely, ráadásul a fesztivál egy strand területén zajlik, ami külön poén. Mindegy, így alakult, mentünk-jöttünk, és így is abszolút megérte, hiszen a főattrakció előtt remekül szórakoztunk a Beatrice műsorán (a poénból is felvállalhatatlan Scooter helyett), a Europe pedig gyakorlatilag ugyanazt a gyilkos formáját hozta, mint év elején Szlovákiában. Még a műsor is nagyjából hasonló volt, csupán a Sign Of The Times került be a Stormwind helyére, és eggyel kevesebb volt az új nóta: a Gonna Get Ready esett áldozatul a kurtításnak, a többi (Prelude/Last Look At Eden, No Stone Unturned, New Love In Town, The Beast) maradt.

Ami érdekességnek számított az év eleji programhoz képest, az a teljes-zenekaros, eredeti verziós Carrie beiktatása volt, ugyanakkor itt azért kiderült, hogy az évek bizony nyomot hagytak Joey hangján, nagyon szenvedett a magasakkal. Jobb lenne ezt a nótát az eddigiekhez hasonlóan egy szál gitárral elnyomni, ott lehet egy hanggal lejjebb sumákolni, ráadásul az akusztikus verzió bensőséges hangulata miatt sokkal jobban érvényesül a romantikus szöveg. Ettől eltekintve nem volt gond az énekkel, a zenével pedig természetesen még ennyi se – egy kis technikai malőr ugyan befigyelt a Sign alatt (az első verze alatt nem szólt John Norum gitárja), de a hangszeres szekció szokásához híven zseniálisan játszott. Ian Haughland dobszólóját ugyan megspórolhatták volna, egy-két jó számot elnyomhattak volna helyette, de hát fesztiválra mindenképp kell a közönséghejjegtető attrakció, főleg ha a slágerek csak a legvégén érkeznek.

Nem szándékozom megismételni februári beszámolóm modorosságait, de bizony ezúttal is nagy bakot lőtt, aki nem volt hajlandó utazni (tegyük hozzá, jó néhányan lehetnek, akik a fent említett tényezők miatt önhibájukon kívül maradtak le): amikor Norum szólójából kibontakozik a Seventh Sign; amikor Mic Michaeli bevezeti a Sign Of The Timest vagy amikor berobban az erejéből 26 év alatt mit sem vesztett Scream Of Anger – ezek mind-mind olyan pillanatok, amiért érdemes rockzenével foglalkozni.

Az újkori dalok sem maradnak el a klasszikusok mellett, így válhat csúcsponttá a progrockos No Stone Unturned vagy a személyes indíttatása miatt is hatásos New Love In Town; de a Start From The Dark zakatolása is igen kellemes a fülnek sokadszorra is; hogy a ráadást indító Beast-zúzdáról már ne is beszéljünk (kár, hogy az előző anyagról csak a Love Is Not The Enemy fért be). Akármit is gondoltak tehát a szervezők és az értetlenkedő, Final Countdownra érkező fesztivállátogatók (akik közül azért sokan néztek egy nagyot, és ezt a netes kommentekben utólag be is ismerték), a Europe napjaink egyik legjobb koncertzenekara, a kreativitás tekintetében pedig kimeríthetetlennek tűnő erőforrásokkal rendelkezik. Bizonyíték erre három, egymástól élesen különböző, fantasztikus dalokkal teli, kortalan rocklemez, amelyek hasonlóan színvonalas folytatást predesztinálnak a következő években.