Shock!

Miután az Accept-buli buli előtt - és főleg után - majd' megfagytunk, majd azóta átment rajtunk pár remek vihar, első körben nem bántuk, hogy a sokadik budapesti Heep-koncert is fedett lesz, de tekintve, hogy pont aznap kezdett igazán belehúzni a nyári időjárás, rendesen befülledt a Barba Negra már a P. Box kezdésére is. Persze nincs ezzel gond, hiszen így ellőhetjük azt a közhelyet, miszerint forró hangulatú buli kerekedett az este végére, ugyanakkor a Uriah Heep mindenkori koncertformáját ismerve ebben egy szemernyi túlzás nincs. A nemrég tíz év után lemezzel jelentkezett Boxszal együtt pedig kimondottan erős csomagot kaptunk, és nemcsak azért, mert a Heepben is van egy Box.

Stílusban is remekül passzolt egymáshoz a két csapat, nem véletlenül nézett végig pár számot Dave Rimmer Heep basszer is oldalról. Sokat írtam-írtunk már ezeken a hasábokon a P. Boxról, mindenki tudja, hogy szeretjük őket, és hogy mennyire erőteljesen szólalnak meg élőben. Ezt most azért is lehet fontos kihangsúlyozni, mert őszintén szólva a Mindenekfelett! hangzása nem különösebben nyerte el a tetszésemet, és erre csak rátett, hogy nemrég a Reményre ítélve albummal együtt hallgattam meg. Valahogy nem húz az anyag, hiányzik az „alja", nincsenek mélyek, ami már csak azért is kár, mert a dalok nagyon jók, és Günthert továbbra sem lehet eleget méltatni gitározásilag. Egyetlen szám nem tetszik, ez pedig a szövege miatt pont, hogy nagyon is fontos, ezért valószínűleg folyton műsoron tartandó Szabadon száll (Kori szerintem itt kissé túlvállalta magát), amit ezen az estén azért mégiscsak ki lehetett volna hagyni, pláne hogy ezúttal is merték hanyagolni A Zöld, a bíbort. Az Ébredj sokkal nagyobbat üthetett volna azzal a remek dokkenes riffel és kitörölhetetlen refrénnel. De ettől függetlenül a buli jó volt, remélem az új anyaggal több lehetősége lesz másoknak is elcsípni a bandát országszerte is. Amennyire láttam, a Heep-publikum levette a műsort, ez a supportosdi tehát jó irány lehet a jövőben is, hiszen a Gotthard előtt is működött a dolog.

Meg kell mondjam, hogy a Uriah Heepet is muszáj némi kritikával illetnem, ugyanis az Outsider szerintem kissé túl hamar jött a két remek előd után: valahogy ez sem dörren meg igazán, és a dalokban sem éreztem azt az átütő erőt. Aztán persze a bulin pont, hogy a progos The Law volt az első csúcspont harmadik nótaként egy igen meggyőző Speed Of Sound nyitás után. A kettő között pedig ott volt a Hanging Tree, ami akár ritkaságnak is felfogható, nem is nagyon ismerte senki, pedig a '77-es Firefly lemez nyitódala (persze akkor a Heep bizonyos ősrajongók szerint már „poposodott"). Nekem ez az egyik kedvenc lemezem tőlük, és bár tudom, hogy akkori énekesük, John Lawton nyomja ezeket a nótákat, sőt, alkalmanként régi kollégáihoz is beugrik, sose gondoltam volna, hogy valaha hallom élőben. Persze azt is lehet tudni, hogy az öregek szeretik rotálni a terjedelmes életmű dalait turnéról turnéra, ami az ő szempontjukból teljesen érthető, és persze a komoly rajongók is díjazzák ezt – nem véletlen, hogy temérdek koncertanyagukat sem lehet megunni. Idén is előkerült pár érdekesség: leírva kicsit talán meredeknek tűnik két olyan epikus tétel egymás utáni befűzése, mint a teljes The Magician's Birthday és a visszatérő Wake The Sleeper monumentális What Kind Of Godja, de abszolút sikeres volt a dolog, sőt simán nevezhető második csúcspontnak is ez a rész.

A teljes setlist első blikkre akár rövidnek is tűnhet, de ha azt vesszük, hogy a July Morninggal együtt ezek egyenként 10-12 perc körüli témák, illetve, hogy a nagy slágerek mellett még így is belefér öt új szám, akkor máris láthatjuk, hogy a lehető legtöbbet hozták ki a műsoridőből. Pont ez az, amit igazán lehet értékelni a Uriah Heep hozzáállásában, szemben mondjuk a totál biztonsági játékot játszó, itt meg nem nevezendő kortársakkal. Persze bármilyen régi bandának örülni kell, hogy még itt van, hiszen sose tudhatjuk, mikor látjuk őket utoljára, de valahogy a Heepről ez soha nem jut eszembe, még akkor sem, ha ők is vesztettek már el őstagot az elmúlt években. Eleve döbbenetes, hogy Bernie Shaw énekes, és a soha el nem készülő Vissza a jövőbe remake Dokijának szerepére is gyúró Phil Lanzon billentyűs már lassan harminc éve itt van, tehát kétszer annyi ideje, mint ahány éves a zenekar csatlakozásukkor volt. Remélem, még sokáig itt lesznek – rajtam nem fog múlni, hogy jelen legyek a jövőbeli koncerteken.