Shock!

Bár valamennyire bosszankodtunk azon, hogy áttették az eseményt a Trackből a sima Barbába (elsősorban azért, mert ezzel elég későre csúszott az Accept kezdése), az aznapi időjárás alakulása miatt utólag nagyon is bölcs lépésnek bizonyult a csere. Bár nem félünk, nem fázunk, mert melegít a metálunk, azért nem lett volna kellemes minden idők egyik legunalmasabb előzenekarát (Red's Cool – nahát, még a név is illik a témához, ráadásul oroszok) a nyárelő zimankójában végigszenvedni. A Barba nagy hátránya viszont, hogy nem lehet a nemkívánatos zene elől elvonulni, ezért tetszett vagy nem, muszáj volt végighallgatni a műsort, amit valószínűleg saját maguk is untak. Ha legalább rossz lett volna, lett volna min röhögni, de így elsősorban fejemet fogva ültem és néztem ki a fejemből „nem tudom, az életemet hol rontottam én" tekintettel. A másik bandát, a német New Rosest sajnos eleve lekéstük, pedig ennél csak izgalmasabb lehetett, pláne, hogy a beharangozóban southern rocknak mondták őket. Na sebaj, annál jobban vártuk az Acceptet.

Én az „új" Acceptet eddig csak kétszer láttam, még 2011-ben itthon, illetve az azévi Bang Your Headen, pedig azóta már újabb két alkalommal voltak Pesten, de őszintén szólva kicsit sokalltam a fellépéseket, és az új lemezek terén is lassítottam volna a tempón, bármennyire ütős is volt a visszatérés. Ugyanakkor mindenképpen kíváncsi voltam az új felállásra, pláne, hogy amerikai dobost vettek be Stefan Schwarzmann helyére és Hermann Frank pótlására sem akárkit találtak, hiszen Uwe Lulis meghatározó tagja volt egy másik újjáéledő legenda, a Grave Digger csapatának egy hasonlóan fontos időszakban, mint amilyet az Accept az utóbbi években szintén megél. Emellett persze a szintén vérfrissítésen átesett U.D.O. zenekar után nem sokkal is érdekes volt megnézni az anyabandát, amelynek egyik legkülönlegesebb tulajdonsága a kortársakhoz képest, hogy egy kétórás, huszonegy nótás műsor több mint felét simán újkori dalokkal pakolják tele, amelyből öt az aktuális lemezről csendül fel, és ez ráadásul még működik is. Akárhonnan is nézem és akármennyire erőltetem egyre tompább agyamat, továbbra sem nagyon tudok hasonló kaliberű comebackről beszámolni tradicionális metal terén, nemhogy az elmúlt évekből, de egyáltalán.

Azt viszont sose gondoltam volna, hogy koncertfronton még az eddig látottaknál is lehet jobb a banda, de ahogy a mondás tartja: mindig van feljebb, határ a csillagos ég. És ha ehhez egy emblematikus dobost és egy karakteres gitárost kell lecserélni, akkor legyen. Bár érkezéskor Jörg Michaelbe botlottunk, és ennek kapcsán még az is felmerült bennünk, hogy esetleg mégis ő lesz a beugró, a színpadon már a korábban beharangozott Christopher Williams ült a dobcucc mögé (Jörg talán civilben vagy turnémenedzserként tartott régi spanjaival), akit innentől kezdve folyamatosan figyelni volt kénytelen az ember, tekintve, hogy az összes amcsi dobosfigurát bevetette, és emellett még a vokálozásból is jócskán kivette részét. Uwe ezzel szemben inkább háttéremberként tevékenykedett, egy-két szólót osztottak csak neki, ugyanakkor szimpatikus kisugárzásából kideríthető volt, hogy egóproblémákra biztos nem lehet számítani vele kapcsolatban, ami többek között – feltételezésem szerint – elődje távozásához vezethetett.

Mondjuk az is biztos, hogy Wolf Hoffmannal nem lehet könnyű együtt dolgozni, mert bár szemmel láthatóan minden pillanatát élvezi a zenélésnek és a közönséggel is remekül kommunikál, néha kicsit soknak éreztem, és ez a napi munkában is kiütközhet. Másrészt tuti hogy zenekarvezetőként nemigen tűr ellentmondást („amit mondtam, megmondtam"). Persze az Accept azért tart ott, ahol most (és ez minden nagy utat bejárt, a mai napig sikeres bandáról elmondható), mert egy vezéregyéniség összefogja a céget és irányítja a gépezetet (tegyük azért hozzá: Peter Baltes basszerrel együtt). Na és persze ahogy a gitárja megszólal... nem is tudom, hanyadszorra csodálkoztam már rá erre a soundra – ez bizony maga az Accept, és ez megfellebezhetetlen tény, ugyanúgy, mint ahogy Iommi a Sabbath. Elképzelhető tehát, hogy a brand működtetésében résztvenni nem mindig kellemes, legyen akár zenész vagy stábtag az ember, de a közönségnek nem is ezzel kell foglalkozni (persze nyilván megteszik), hanem csupán annyi a dolga, hogy élvezze a végeredményt, amit ugyanakkor magas szinten el is vár. Ehhez viszont tényleg az kell, hogy a zenekaron belül mindenki tudja, hol a helye, és ez jelen pillanatban úgy tűnik, mindenkire igaz.

Mark Tornillo a legjobbkor kapta meg a lehetőséget, hogy egy nagy bandában énekeljen, noha Wolf mindig azt nyilatkozza, hogy már Udo első távozásakor jó lett volna, ha felbukkan – én mégis úgy gondolom, hogy idősebben, bölcsebben Mark is jobban tud élni most ezzel, mint a rocksztár-allűrök melegágyaként szolgáló huszonéves korban tudott volna harminc éve. Amit még mindig hiányolok kissé vele kapcsolatban, az valami olyan dal, akár lassú, amelyben jobban megmutathatná, mire is képes hangilag, a lemezeken ugyanis szerintem nem merik igazán kihasználni az adottságait. A másik örök sirámom az Accept kapcsán az Objection Overruled teljes negligálása, ugyanakkor persze nem tudom eldönteni, hogy melyik itt elhangzott régi nótát cseréltem volna le bármire, hiszen – talán éppen az új tagoknak is köszönhetően – döbbenetesen szólaltak meg azok is, konkrétan úgy, mint még soha, legyen szó lemezről, koncertfelvételről és élő buliról. Ráadásul a Midnight Moverre, pláne az akár bandanával a fejen is elnyomható, lényegében korát megelőzően modern Demon's Nightra nem is számítottam.

Pár nappal a Def Leppard után megint egy állkeresős élmény, amit így év közepe felé haladva nem tudom, hová lehet még fokozni. Mondjon Oravecz Zolika bármit, a nagy bandák ma jobbak élőben, mint a '80-as években lehettek. Örülök, hogy most láthatom őket, remélem, még sokáig itt lesz az Accept is.

Fotó: Polgár Péter