Shock!

Ma már a hazai rockszíntér legendáriumának emlékezetes fejezete az 1996-os, a BS-ben (fiatalok kedvéért: a mai Aréna elődje) megrendezett Def Leppard-koncert, amelyet a részben ironizáló, részben könnyes szemű (néha a kettőt ötvöző) megemlékezők szerint az akkor Magyarországon állomásozó IFOR-erők kimenőt kapott egységei mentettek meg a kínos bukástól. Persze nyilván így sem volt nyereséges a buli, hiszen azóta sem láttuk a csapatot itthon, de az amcsik továbbra is bírják őket, cseppet sem lepődtünk meg tehát azon, hogy a beengedésnél éppen a helyiekkel lelkesen parolázó tengerentúliakba botlottunk. Megjegyzendő azonban, hogy a Slang-korszakos Lepi nemzetközi vizeken sem kapott akkoriban jó szeleket, noha a mostohagyerek albumot azóta már több új generáció is felfedezte magának, és a páratlan setlisttel rendelkező vegasi bulikon is felhangzott annak címadója, ahogy az a Viva! Hysteria videóanyagon le is csekkolható.

Azóta persze sok minden történt a rockszíntéren és a banda házatáján egyaránt, de egyet leszögezhetünk: a Def Leppard manapság nemcsak csúcsformában van, de népszerűsége is a hőskorszakot idézi. Jómagam legalábbis – minden korábbi prágai koncertbeszámoló ellenére – alaposan meglepődtem azon, hogy a kábé 15 ezres O2 Arena ha nem is csutkára, de tisztességesen megtelt. És a fentieket ellensúlyozandó, mondjuk el: a szálláson is magyarokba botlottunk, és kifelé-befelé is meg-megütötte a fülünket némi magyar szó.

Persze a cseheknél rockzeneileg valahogy minden más. Bekapcsolod a tévét a szállodában, és pár percen belül egy tematikus rockzenei adóra bukkansz, amelyben a lejátszott klipek legalább 60 százaléka hazai. Bár nekünk ezek a cseh nyelv miatt rendkívül fárasztóak, elmondható, hogy a maradék 40 is igen alaposan merít négy-öt évtized nemzetközi termésének legjavából (NEM az elcsépelt slágereket nyomják tehát) – így könnyű rockkoncertnek teltházat csinálni, legyen szó KISS-ről, Whitesnake-ről, Def Leppardról vagy akár a durvább, netán divatosabb műfajok képviselőiről. Ha pedig a klubszintet nézzük, érdemes visszaemlékezni a pár évvel ezelőtti House Of Lords- vagy Stryper-bulikra (tehetséges fiatal kollégánk meg is emlékezett ezekről), ott sem csak úgy lézengtek az emberek, mint nálunk a hasonlókon (már ha egyáltalán eljut hozzánk egy-egy ilyen banda). Lehet kutatni a magyarázatokat, de itt alapvetően két dolog számít: szponzori nyitottság (sör- és likőrgyárak) és alacsony ÁFA – erre az alapra építkezve máris könnyebb dolga van rockmédiának, koncert- és fesztiválszervezőnek egyaránt. Mondjuk én még ennek ellenére is azt gondolnám, hogy a fénykorában is inkább otthon, Angliában és főleg Amerikában népszerű Leppard headliner bulijának leszervezésében van rizikó, de aztán persze eszembe jut, hogy a '90-es évek elején még nálunk is a Let's Get Rocked folyt a csapból.

Szóval az egyszer biztos, hogy a nézőszám már eleve garantálta a jó hangulatot – a KISS-éhez, Mötley-éhez és a többiekhez hasonlító szórakoztató gépezet pedig nem is hagyta cserben a közönséget. Nyilván szó nincs olyan gigantomán látványosságokról, mint az említett kollégák esetében, de a történet alapvetően ugyanarról szól: prémiumkategóriás show, szenzációsan jó dalokkal és kirobbanó formában lévő zenészekkel. Mondjuk Joe Elliotték – leszámítva szegény Steve Clark esetét... – sose arról voltak híresek, hogy feszt szétcsapatták volna magukat, de még így is döbbenetesen jól néztek ki az óriáskivetítőn, pláne a kifutón (kábé két méterre álltunk tőlük – kiemelt állóhely rules), amikor ki-kijöttek ünnepeltetni magukat. Az 58 éves, ma már kissé Jigsawra emlékeztető (komolyan, ha Tobin Bell mégse vállalná a Fűrész 8-at, beugorhatna helyette) Phil Collen génállománya vélhetőleg Rudi Schenkerével azonos, Joe hangja nagyjából semmit nem kopott. de Vivian Campbellről se mondta volna meg senki, milyen komoly betegséggel küzdött nem is olyan régen. Akkor már sokkal inkább a legfiatalabb, Rick Allen az, akinek vonásain a kelleténél jobban nyomott hagytak az évek, de hát ebben semmi meglepő nincs, ő volt a leghányatottabb sorsú mindannyiuk közül. Amúgy persze ő is abszolút odatette magát és végre pontosan megfigyelhettem, hogyan dobol. Nyilván egy ilyen speciális, félig elektronikus cuccot valamivel könnyebb hangosítani, mint egy akusztikus dobfelszerelést, ugyanakkor nem lehet elmenni amellett sem, hogy a hangzáskép gyakorlatilag tö-ké-le-tes volt: gyönyörűen megszólaló gitárok és hibátlan összhatás jellemezte a soundot – kevés ehhez foghatót hallottam jó huszonhárom éves koncertlátogató pályafutásom során.

Emellett, bár száz százalékosan biztosak sose lehetünk benne, úgy gondolom, hogy ami vokált hallottunk, az a zenészek saját hangján jött – a lemezverziók ezersávos keverésével összevetve itt kimondottan úgy tűnt, hogy az énekest három valóban erős hangú kolléga támogatta meg. Az elhangzott best of-programhoz pedig maximum a hiányolt nótákat lehet hozzátenni, de nyilván eleve nem lehetett olyan setlistre számítani, ami vetekszik a Viva! Hysteria anyagával, pláne, hogy azt is több koncert anyagából vágták össze. Mindenesetre a Euphoria lemezes Paper Sunra egyáltalán nem számítottam (a szájbarágós vetítés ellenére is csúcspont is volt a javából), a hangulatos korai instru Switch 625-ra se nagyon, de a Joe által szólóban elnyomott Two Steps Behind is fantasztikusan szólt egy szál gitárral. Több jólismert klasszikust sikerült újrafelfedeznem: most esett le például, hogy a Rocket lényegében egy Queensryche-szintű progtéma, hogy a Love Bites finomságairól már ne is beszéljünk. Az ilyen dolgokból látszik, hogy a Def Leppard tényleg többre volt hivatott kortársainál, mert lehet Mutt Lange-re „fogni" a nagy kiugrást, de szarból ő sem tudott volna várat építeni. Kellett hozzá a tehetség, valamint az a céltudatosság és összetartás, ami egyértelműen lejön a színpadról a mai napig. Baromi kíváncsi vagyok, mit hoznak össze a srácok legközelebb, mert akárcsak megjelenésekor, most is kiválónak tartom a legutóbbi lemezüket, de beérett a Slang is, sőt, az X-szel sem olyan nehéz megbarátkozni, mint gondoltam volna. Egyszerűen csak érdemes egy picit úgy hallgatni az életművet, hogy megpróbálunk mögénézni, na meg persze annyi koncerten résztvenni, ahányon lehetséges.

A Def Leppard esetében ez persze nagyon nem egyszerű feladat, szóval nagyon örülök, hogy ez a buli igazi rock'n'roll-hétvégévé változtatta prágai kiruccanásunkat. A hazahozott sörök és slivovicák hamar elfogynak, de az élmény megmarad. A vélhetőleg legendás helyi előbanda Citront (sajnos minden igyekezetünk ellenére lecsúsztunk a végéről) pedig majd megnézem jövőre a Masters Of Rockon, mert bár az idei menetrendbe szervezésileg már nem fér bele, kacérkodom a gondolattal, hogy megint menni kéne – jó ez a cseh rockélet.

Fotók: Karel Šanda, Live Nation CZ