Ezekben a hetekben már inkább a friss koncert-DVD, illetve a júniusi újabb magyarországi koncert kapcsán beszélünk a legendás brit hard rockerekről, de pár szóban azért mindenképpen érdemes megemlékezni a tavaly nyáron kijött Outsider albumról is, amelyről mi sem nagyon tudjuk, miért nem írtunk az elmúlt hónapokban, de most már talán mindegy is, összességében az a lényeg, hogy ne maradjon ki... Pláne, hogy Mick Boxék manapság is stabil, megbízható minőséget szállítanak.
A többiek nevében nem nyilatkoznék, de én személy szerint azért nem törtem magam eddig, hogy mindenáron írjak erről a lemezről, mert nem éreztem úgy, hogy bármi értelmeset is hozzá tudnék tenni ahhoz, amit eddig elmondtunk erről a veterán hard rock-csapatról. Ez az érzés csak fokozódott, miután előkapartam, miket is írtam az ezt megelőző, 2011-es Into The Wildról, a benyomásaim ugyanis most is szinte tökéletesen egyeznek az akkoriakkal, feleslegesen meg inkább nem ismételném magam, ha nem feltétlenül muszáj. Bár egyetlen igen lényeges változás azért sajnos történt azóta a bandában, hiszen Trevor Bolder, a Heepet a '80-as évek eleje óta megbízhatóan szolgáló basszusgitáros nem sokkal az Outsider munkálatainak kezdete előtt elveszítette a küzdelmet a rákkal szemben, így ezt az anyagot már utódja, Dave Rimmer játszotta fel. Mivel azonban ebben a csapatban alapvetően mindig is Box mester, illetve a mindenkori billentyűs – a klasszikus érában Ken Hensley, a '80-as évek vége óta Phil Lanzon – fújta a passzátszelet, mindez a stíluson nem igazán hagyott nyomot.
Na, vajon milyen zene hallható egy új Uriah Heep-albumon? A választ úgyis tudod: pontosan olyan. Veretes, patinás, '70-es évek-beli hard rock, ami ugyan modern hangzással dörren meg, de mégis békebeli érzésvilágot közvetít – összhatásában pont olyan, mint a Bernie Shaw énekes fémjelezte korszak nagyjából mindegyik lemeze. Nüansznyi különbségek persze akadnak, de ezeket én bizonyosan most sem fogom kielemezni, mert semmi értelme. Tulajdonképpen mindent elárul az Outsiderről, hogy ha esetleg nem ismernéd a bandát, egészen nyugodtan kezdhetsz akár ezzel az albummal is, mert ebben is ott figyel a Heep minden erénye Mick ízes ritmus- és szólójátékától kezdve a vastag hammondos szőnyegeken át egészen a legendás vokálmunkáig. Nálam talán a húzós, riffes, roppant hangulatos Jessie a favorit ebből a mostani eresztésből, de a bő negyven évvel ezelőtti hőskor minden szépségét megidéző The Law, a pörgősebb címadó vagy a melodikus, érdekes hangszerelésű Kiss The Rainbow is igazi csúcspontok. És mondanom sem kell, összességében az egész album abszolút meggyőzőre sikeredett. Nincs rajta semmi egetrengető persze, de bármikor kellemes hallgatnivaló.
Nyilván elkezdhetnék elmélkedni rajta, miért nem számít ma már a hasonló ívású Deep Purple-lel szemben arénákat megtöltő bandának a Uriah Heep, de ez egyrészt soktényezős kérdés, másrészt tökmindegy: lényegesen kisebb léptékekben ugyan, de ez a banda is stabil pontnak tekinthető a színtéren, táboruk Magyarországon is elkötelezett és fix, és aligha számít más ennyi év után, mint hogy ez a tábor elégedett legyen a friss dalokkal. Márpedig az Outsider ugyanúgy megbízhatóan hozza az elvárható színvonalat, mint ahogy az előző lemezekbe sem nagyon lehetett belekötni. Maga a megjelenés ténye is arra utal, hogy a zenekar megbánta azt az indokolhatatlanul hosszú lemezkészítési pauzát, ami az 1998-as Sonic Origami és a 2008-as Wake The Sleeper között telt el, azóta láthatóan beálltak egy normálisabb tempójú működésre, és a lemezen hallható muzsika alapján nem látok okot arra, miért kellene felhagyniuk ezzel.
A Uriah Heep június 10-én Budapesten, a Barba Negrában koncertezik a Livesound szervezésében. További részletek itt.
Hozzászólások