Shock!

Tulajdonképpen marha egyszerű dolgom lenne, ha agyagba akarnám döngölni a Blues Pills első lemezét. Adott a retro-hullám kellős közepén egy svéd-amerikai-francia koprodukcióban dolgozó csapat, akik a mai hangzást leszámítva akár 1970-ben is letehették volna az asztalra ezt a lemezt, és ezt most tényleg így hidd el nekem: a fronton természetesen egy csaj áll, az imázs és a borító szintén a hippikorszak szellemében fogant, és a két EP után kihozott debüt a Nuclear Blast hathatós segítségével helyből a negyedik helyen kezdett a németeknél. Ez a világ egyik legnagyobb lemezpiacán még akkor is komoly eredmény, ha ma már lassan formalinban tartósítják és mutogatják azokat, akik még mindig vásárolják a hanghordozókat. Magyarán szólva okleveles hullámlovaglósdinak is tűnhet a sztori, de ennek ellenére egyébként nem gondolnám, hogy műanyag zenekarról beszélnénk.

Valószínűleg arról lehet inkább szó, hogy a Blast talált egy jól eladható, erős dalokat író csapatot ezen a vonalon, és okosan kihasználta az alkalmat. Pláne, hogy a Blues Pillsből gyakorlatilag teljesen hiányzik az az okkult él, ami az utóbbi években felbukkant énekesnős retro-bagázsoknál olyannyira meghatározó a produkcióban, a neveket tényleg sorolhatjuk a megboldogult The Devil's Bloodtól (a hullám tulajdonképpeni előfutárától) a Jex Thothon és a Blood Ceremonyn át a kurtán-furcsán felbukkant, majd eltűnt The Oathig. Kár lenne tagadni, hogy az ilyesmi a mai napig elég sok embert taszít, itt azonban nyoma sincs ködös sátánista utalásoknak, elborult tekintetű wiccáskodásnak vagy az embert elnéző mosolyra ragadtató egyéb sallangoknak. Sőt, éppen ellenkezőleg: a frontcsaj Elin Larsson kifejezetten derűs, kedves jelenségnek tűnik a fotók alapján, és a többiek is hétköznapi fiatalok, akik történetesen negyven évvel ezelőtti ruhákban járnak, de ennyi, senki sem önti magát nyakon vérrel egy koponyából. Vagyis kategóriákkal jobban eladható a végeredmény, mint az említettek, és ezt ugyebár a mellékelt ábra is elég jól mutatja... Az impozáns listás helyezések mellett a csapat jelenleg futó európai turnéja is nagy siker, több állomás teltházas, szóval minden jel arra mutat, hogy a Nuclearnél ismét jól döntöttek az illetékesek.

Nem akarnám mindenáron Elinre kihegyezni a dolgot, de kénytelen vagyok: a Blues Pills első lemeze alighanem egy kevésbé erős hangú énekesnővel vagy akár énekessel is simán megállná a helyét, mert a zene is meggyőző, és jók a dalaik. Viszont igazán élővé, a mezőnyből kiemelkedővé Larsson kisasszony teszi őket, és ezen nincs is mit vitatkozni. Elin kétségtelenül a Joplin-iskola eminens tanulója, de emellett – svéd származása dacára – rejlik a hangjában valami határozott afro-íz is, és bizonyos dallamok alapján arra következtetek, hogy legalább annyit hallgathatta Aretha Franklint, mint Janist. Én zsigerileg imádom az erőteljes fekete női hangokat, így aztán helyből nyert ügyük is van nálam ezzel, pláne, hogy Elin tényleg nagyon jó: nemcsak a tónusa roppant kellemes, de baromira tud bánni is a hangjával, amikor pedig kiereszti, abba az ember valósággal beleborzong. Ha frontcsajként is annyira meggyőző a kisugárzása, amennyire a lemez alapján képzelem, tényleg simán el tudom képzelni, hogy a Blues Pills tartósan is helyet bérel magának a színtéren, mert a jó muzsika mellett van egy arcuk is, ami bizony ma is nélkülözhetetlen a szélesebb körű sikerekhez.

Mint azonban említettem, maga a zene is jó. Igazán egyéni vagy különösebben jellegzetes stíluselemeket egyelőre nem vonultat fel a banda, de érzik a Woodstock-éra zenei világát, és meggyőző, professzionálisan megformált dalokká tudják formálni az unalomig ismert elemeket. A hatásokat illetően elég sok nevet fel lehet sorolni: Joplin nyilván alap, de a Fleetwood Mac is adja magát (természetesen nem a Little Lies-féle korszak, hanem a korai, bluesos irányultságú éra, és nem csak a női ének miatt), aztán beugrik még a Cream, Hendrix, a Zeppelin meg a Free is, meg nagyjából mindenki, aki a nevezett korszakban igazán jelentőset alkotott ezen a vonalon. A saját Move Overjét, Sunshine Of Your Love-ját vagy éppen Whole Lotta Love-ját még nem írta meg a Blues Pills, de az azért így is elég nagy biztonsággal megjósolható, hogy a Devil Man vagy a Gypsy a majdani sokadik lemez turnéjának programjában is szerepelni fog. Viszont ezek sem magasodnak ki a mezőnyből toronymagasan, tényleg egységesen jó az album. Nincsenek rajta üresjáratok, és kellően változatos is: a skála a soulos beütésű, érzékeny, balladás témáktól a kimértebben radírozó darabokon át egészen a felpörgetett tempójú, bizarr effektezéssel megbolondított szerzeményekig terjed. És ahogy mondtam, nemcsak Elin jó, hanem például Dorrian Sorriaux gitárosnak is akadnak olyan feelinges megmozdulásai, amikre az ember felkapja a fejét.

Eredetinek semmiképpen sem nevezném ezt az albumot, de azért garantáltan nem fogom kárhoztatni a csapatot, hogy kicsit benézték az évszámot, mert kenik-vágják ezt az időtálló zenei világot. A Nuclear Blast meg azt érzi, mit mikor lehet jól eladni, szóval ez egy olyan helyzet, amiben alapvetően mindenki boldog lehet: a zenekar és a kiadó is, meg legfőképpen persze azok, akik bírják az ilyesmit. Én ide sorolom magam, szóval innentől kezdve számolok a csapattal, ha pedig még nem hallottad volna őket, csakis ajánlani tudom a lemezt.